Részlet dr. Harmati Béla nyugalmazott püspök „Minister Domini” (az Úr szolgája) a vasfüggöny mindkét oldalán” című életrajzi visszaemlékezéseiből.

Az előző részletekben foglalkoztam már a Lutheránus Világszövetség 1984-ben Budapesten rendezett világgyűlésével. Most ott kapcsolódom ehhez a belföldet és a külföldet egyaránt meglepő eseményhez, amikor először a történelemben egyházi világtalálkozót rendeztek egy szocialista országban, hogy ezen a Magyarországi Evangélikus Egyház püspök-elnökét, D. Káldy Zoltánt  a Világszövetség elnökévé választották.

A hetvenes és nyolcvanas évek előző vitái Kelet és Nyugat között, a hosszú hidegháborúból adódó ellentét és bizalmatlanság közrefogta az egyházakat és az új LVSZ elnök személyét. Állítólag úgy kommentálta a püspök esélyeit közgazdászprofesszor felesége a nagygygyűlés előtt: „Ha nem választanak meg elnöknek, akkor abba, ha pedig megválasztanak, akkor abba halsz majd bele”.

A genfi egyházi világszervezetek előremutató eredményként élték meg, hogy a kerek negyven éves hidegháború után, az 1975-ös Helsinki Egyezmény és a gorbacsovi „peresztrojka” és „glaznoszty” következtében javult a kapcsolat Kelet és Nyugat között annak ellenére, hogy Európában is és a világ sok országában kíméletlen és gyilkos harc folyt a szocialista-kommunista és a kapitalista tábor között. A hazai és nemzetközi küzdelmeket és az egyházi rendszerváltást Káldy püspök elnöki élettörténete tükrében tekintjük meg a következőkben. 

Káldy püspök az LVSZ elnöke, 1984. július - 1987. május 17.

A budapesti Sportcsarnokban nagyszerűen szervezett és a résztvevők látogatási programjait magyaros vendégszeretettel és példaszerű gondossággal előkészített esemény kedvező hazai és nemzetközi visszhangját jogos büszkeséggel nyugtázta a genfi központ, a megválasztott új elnök pedig a hazai egyházpolitika és személyes negyedszázados egyházi vezetői sikereként értékelte, annak ellenére, hogy sötét árnyékok is jelentkeztek, ahogyan költőnk, Nagy Gáspár fogalmaz, „ki tudhatja igazán, mit hoz ránk a múlt”.

Nem tudom itt egyháztörténeti részletezéssel ismertetni a második világháború után Magyarországon és a szomszédos szocialista országokban kialakult kommunista pártdiktatúra részleteit, de néhány jelentős tényt meg kell említenem.

Az egyházak iskoláinak, intézményeinek, vagyonának elkobzása miatt 1948-ban D. Ordass Lajos püspök, Káldy püspök elődje és az LVSZ alelnöke tiltakozást jelentett be, ezért hamis vádakkal elítélték és bebörtönözték, (hasonlóan mint Mindszenty bíborost) és egyháza hivatalvesztésre ítélte. Igaz ugyan, hogy az 1956-os magyar forradalom alatt visszatért hivatalába, és az LVSZ 1957-ben Minneapolisban újra alelnökké választotta, de 1958-ban állami önkénnyel újra eltávolították püspöki tisztéből és Káldy Zoltán lett az utóda.

Ordass püspök emléke 1976-ban bekövetkezett halála után is árnyékként vetődött Káldy püspökre, aki a világgyűlés előtt, hazai és külföldi bírálóit megtéveszteni akarva, az LVSZ vezetőivel együtt kegyelettel emlékezett meg elődjéről sírjánál a Farkasréti temetőben.

A másik árnyék, ami végigkísérte Káldy püspököt, összefügg egyházvezetése alapgpndolatával, az úgynevezett diakóniai teológiával. Ennek lényege, hogy az újszövetség Jézusa vonásai közül a „diakonosz-Jézust”, azaz a „szolgáló Jézus” magatartását tartotta a legfontosabbnak, ami azt jelenti, hogy nekünk, tanítványainak is szolgálnunk kell embertársainkat, az egyházat, a szocialista társadalmat is. Ezzel kapcsolatban jegyezte meg egyszer nyilvános előadásban az Egyházak Világtanácsa korábbi főtitkára Budapesten, „rendben van teológiai szempontból a szolgálat, de vigyáznunk kell, hogy ez ne legyen az adott társadalmi rendszer kiszolgálása.”

Vallásszociológiai tanulmányaink az LVSZ tanulmányi osztályán a „civil religion” kutatásában 1980-87 között kimutatták, hogy a történelemben a hatalom, az uralkodó elit mindig megkísérelte, hogy magát „quasi-vallásos” mítoszokkal vegye körül és ezzel legitimizálja a hatalmát. A különböző társadalmakban mindig  fenyegette és fenyegeti az egyházat a veszély, hogy  a hatalom „kísérőliturgiája”  lesz, és feledi igazi jézusi küldetését. Káldy püspök „diakóniai teológiája”, és párhuzamosan a magyar református egyház „szolgálat teológiája” sok vonatkozásban a szocialista társadalmi berendezkedés „kísérőliturgiája” volt, pl. az egyházi és magánvagyon erőszakos államosításakor, a „téeszesítéskor, az 1956-os forradalom, Csehszlovákia 1968-as lerohanása, és  a szovjet- afganisztáni háború értékelésekor, stb. 

A második világháború utáni évtizedekben a nemzeti egyházakban és az egyházi világszervezetekben nagy vita folyt arról, mi lett volna a helyes egyházi magatartás az önkényuralmi és keresztyénellenes  rendszerekben, mint a német nemzetiszocialista-hitlerista, vagy az olasz fasiszta, valamint a másik oldalon a kommunista szocialista környezetben. Sem a Vatikán, és a genfi protestáns világszervezetek  sem tudtak egyértelmű útmutatást adni a hidegháborús helyzetekben, de megpróbálták támogatni több-kevesebb sikerrel  azokat a csoportokat és személyeket, akik az  adott viszonyok között  a léleképítést és egyházépítést, és az egyházak politikai függetlenségét munkálták. Ezeknek az összefüggéseknek szövevényébe láthatunk bele az úgynevezett „Dóka-levél és ügy kapcsán.

Dóka Zoltán nyílt levele és annak következményei

Az 1984-es budapesti LVSZ világgyűlés elő- és utótörténetében részletesen kell foglalkoznunk Dóka Zoltán hévizgyörki lelkészünk akciójával. Bár többen is voltak magyar egyházunkban, akik rejtetten vagy nyíltabban tiltakozni próbáltak Káldy püspök diktatórikus egyházvezetési módszerei ellen (például Fasang Árpád, Csengődy László, stb.), ezek közül csak ez a nyílt levél kapott országos és világszintű ismeretséget.

A levelet Dóka Zoltán a világgyűlési előkészületek sodrában fogalmazta itthon és külföldön és a Nyugat-Németországi Kuchenben adta fel a genfi központ címére, ahová a levél 1984. július 11-én délben érkezett meg német nyelven. Még aznap délután tanácskozott az LVSZ vezetősége és a világgyűlést előkészítők csapata, hiszen a levél komoly vádiratot jelentett Káldy püspök személye ellen és ezzel a nagygyűlést és Káldy püspök kilátásban levő LVSZ elnökké választását támadta. A levél minden világgyűlési hivatalos nyelven megjelent és óriási sajtónyilvánosságot kapott az egész világon.

Mau főtitkár és Lehtonen osztályvezető arra kértek engem, hogy másnapra készítsek egy értékelést a levélről és tanácskozzunk újra, mit tegyünk.

Értékelésem a következő pontokat tartalmazta:

• A levelet komoly szónak kell tekintenünk, hiszen segélykiáltásként hangzik és a az evangélium szabadságáról van benne szó, az egész egyház ügyéről.
• A levél sok személyes elemet is tartalmaz, ezek a korlátai. Átsüt rajta Káldy püspök és a levél írójának szembenállása, a kettejük közötti feszültségek dolga (Dóka nem kapta meg a Teológián az újszövetségi professzori megbízást a püspöktől, helyette Cserháti Sándort nevezték ki.).
• Teológiai vitairat is a levél a diakóniai teológiáról - de erre most nem térhetünk ki, hiszen Budapesten július 12-20 között már folyik az előzetes ifjúsági világtalálkozó és a világgyűlés delegátusai már útközben vannak.  A teológiai kérdések megbeszélését ezért a világgyűlés utáni időre kell halasztani.
• Ugyanígy a világgyűlés utánra kell halasztani a levélben fölvetett történeti és társadalmi kérdéseket, (személyi kultusz az egyházban, a vezetőség és Káldy terrorja, stb.).
• Az írás nem erős a kérdések, helyzetek analízisében, hiányzik az alaposabb történeti, szociológiai indoklás és elemzés, például az egyház és állam viszonyáról, a magyar társadalom fejlődése kérdéseiről, stb.

Mau főtitkár kérésére 1984. július 13-án, pénteken telefonon felhívtam Kuchenben Dóka Zoltánt és beolvastam neki az elemzés öt pontját. Vele jó kapcsolatban voltam korában, mint kollégával, hiszen a lányát évekig tanítottam a Teológián és tanáraként LVSZ ösztöndíjra ajánlottam Svédországba.

Hozzátartozik az előzőkhöz, hogy 1984. június 14-17. között Németországban Bad Segebergből az Evangelische Akademie konferenciájáról Genf felé útközben Frankfurtban a Dominikanerklosterben, (Regionalverband der Evangelischen Kirchen) június 18-án meglepetésszerűen találkoztam Dóka Zoltánnal, aki egyházi ösztöndíjas úton volt ott. Ebéd utáni kávézás közben természetesen az otthoni helyzetről beszélgettünk, de ő nem ment bele a részletekbe kérdéseim ellenére sem. 

Az 1984. július 22-augusztus 5. közötti világgyűlésen Dóka nem vett részt, külföldön maradt. Többen azt tanácsolták neki, hogy maradjon kint addig, amíg bizonyos fokig rendeződik a helyzete. A nagygyűlés résztvevői Budapesten megismerték a levelet és ki-ki saját tapasztalatai és egyházpolitikai látása szerint értékelte azt. 

Több delegátus, főleg az akkori NDK-ból úgy látta, a legjobb volna ebben a feszült személyi konfliktusban, ha nem Káldy, hanem püspöktársa, Nagy Gyula lenne az elnökjelölt, hiszen ő hosszú évekig volt a budapesti Teológia dogmatika-etika tanára és évekig dolgozott Genfben, mint az LVSZ és az Európai Egyházak Konferenciája munkatársa és előnye, hogy jól beszél angolul és németül. Természetesen amikor Káldy püspök erről értesült, minden rendelkezésére álló eszközzel igyekezett ezt meghiúsítani és megígérte az egyházi kérdésekre és az állami mérsékletre intésre válaszul, hogy nem fog bosszút állni Dókán.

1984. szeptember 15-én Münchenben a Hotel Eden Wolf különtermében volt egy megbeszélés. A résztvevők: Káldy püspök és felesége, akik Bad Oy egyházi üdülőben töltött szabadságukról érkeztek, két  német egyházi hivatali vezető és Heinrich Reitinger, a hazánkból kitelepített németek szervezete vezetője. Engem Reitinger, mint régi személyes ismerős hívott fel telefonon Hohenbrunnban, a német evangélikus egyház szeptember 13-15. közötti hivatalos konferenciáján, hogy Genfbe visszafelé utamon álljak meg reggel Münchenben és találkozzam Káldyékkal és segítsek neki megérteni a Dóka-ügyet.

A megbeszélés visszafogottan udvarias kávézása hamar drámai fordulatot vett. Az üdülésből visszatérő püspök láthatólag akkor még nem tudta feldolgozni a történteket és ordítva magyarázta a jelenlevőknek, hogy többen, így Dóka és Csengődy László is elárulták őt, és bizonyítékai vannak arra, hogy a CIA és a németek összeesküdtek ellene,  Dóka pedig pénzt kapott árulásáért, de ő most majd otthon rendet csinál hamarosan. Nagyon hálás voltam Reitingernek, hogy nem nekem kellett a püspök magyarul hangzó dühkitöréseit fordítanom és csak a vonataink indulási időpontja miatt sikerült a balszerencsés tárgyalást befejezni.

Nem sorolom a számtalan további megbeszélést az ügyben, így szeptember 17-én Mau főtitkárnak számolhattam be a müncheni találkozásról, amiről közben értesítették. A főtitkár hamarosan Budapestre utazott és a megbeszélések eredményeképpen Dóka hazajöhetett, Káldy nem bosszulta meg levelét, mert még a magyar állami  egyházügyi hivatali illetékesek is csillapítani igyekeztek a püspök haragját, ne kockáztassa a  világgyűlés egyháznak és államnak egyformán hasznos eredményeit.

Itt szeretném megemlíteni azokat a véleményeket, amelyek  furcsa megvilágításba helyezik az ügyet. Több külföldi és magyar véleményt hallottam arról, hogy Dóka akciója támogatott volt több oldalról is, mert sokan szerették volna Káldy esélyeit gyengíteni, ne lehessen még nagyobb diktátor, aki kellemetlenségeket okozhat mind nemzetközi-politikai, mind egyházi környezetben, ismerve hiúságát és erőszakosságát, helyette inkább a simulékony és befolyásolható Nagy Gyula lenne a jó elnök. Ilyen otthoni véleményeket hallottam később, amikor 1984 augusztus 20-21-én  Locarnó egyházi üdülőjéből hazafelé meglátogatott minket Genfben Szebik Imre esperes és felesége, Táborszky László esperes és felesége és Friedrich Lajosné, Káldy püspök hivatali titkárnője.

A helyzet végül csillapodni látszott, amikor Mau főtitkár szeptember végén Budapesten tárgyalt, majd 1985. január 28. - február 7. között Káldy püspök és felesége Genfben találkozott  az LVSZ vezetőségével (Officers and Executive Committee) és Káldy elnöki hozzájárulásával a norvég teológus-politikust, Gunnar Stalsettet az LVSZ új főtitkárává választották Mau helyett, (hivatalátadás 1985 szept. 1.) Káldy arra is időt szánt, hogy felkeresse Meiszter Dávid genfi magyar nagykövetet.

Az LVSZ főtitkári változásáról meg kell jegyeznem a következőket. Mau főtitkárral Káldy hosszú évek óta személyes jó kapcsolatot ápolt és Mau csillapítani igyekezett a Káldy elleni nemzetközi hangulatot évtizedeken keresztül és ezzel segítette elnökké választását. Stalsett  évtizedeken keresztül együtt dolgozott az LVSZ bizottságaiban Káldyval és komolynak tűnő vélemények szerint megegyeztek abban, hogy Stalsett segíti Káldy elnökké választását, Káldy viszonzásként pedig támogatja Stalsett főtitkári kinevezését. Ez Mau kiiktatását jelentette, aki nehezen viselte a történteket, mert szeretett volna hivatalában maradni. Így  Christian Krause német teológus (később LVSZ elnök 1997-től.) főtitkár-jelölt választását is elutasították.

Később  Káldy azzal békítette meg Maut, hogy 1985. április 23-28-án budapesti teológiánk díszdoktorává választották hét másik egyházi vezetővel együtt (Lema, Held, Schellenberg, Kostial, Knall. Rajaratnám és Leipziger) és 1985. május 16-19. között ketten együtt mentek végiglátogatni az amerikai és kanadai tagegyházakat. Megerősödött Káldy belpolitikai helyzete is és június 28-tól az új magyar parlamentbe, vele együtt nyolc egyházi képviselő került be. Változatlanul megőrizte a püspök a Hazafias Népfront, a Béketanács, a Prágai Keresztyén Békekonferencia, stb. szervezeteiben való vezetőségi beosztását is.

Káldy elleni belső egyházi szervezkedés, a Testvéri Szó

A több évtizedes belső politikai és egyházi elégedetlenség több formában is jelentkezett a magyar egyházban és  társadalomban. Az 1984-es világgyűléssel kapcsolatos  kedvező vélemények hamar eltűntek, amikor kiderült, hogy egyházunkban belül semmi sem változott, és  a Káldy-féle diktatórikus egyházkormányzás  bizonyos apróbb változások   mellett megmaradt a korábbi pártdiktatúrai államhatalom „kísérőliturgiája”. 

A belső egyházi ellenzék egyre terebélyesedő csoportjából 20-25 lelkész és egyházi funkciókat is vállaló egyháztag elkezdte az elégedetlenségeket nyílt levél  formájába összefoglalni. Végül 1985. november 13-án Fóton, a Zászkaliczky-testvéreknél megszövegezték a „Testvéri Szó” nyilatkozatot 21 aláírással. Ezt később, 1986. március 19-én jelentették meg, megküldve az egyház vezetőségének és lassan a hazai és fordítások révén a külföldi sajtó is megismerte. A levél tartalmának részletes ismertetésére itt nem térek ki, de összefoglalva azt mondhatjuk, hogy Dóka korábbi  leveléhez hasonlóan Káldy püspök diktatórikus egyházvezetése, és a hivatalossá tett diakóniai teológia éles bírálatát fogalmazták meg. 

Káldy püspök utolsó genfi útja, betegsége és halála (1985. december 19. - 1987. május 17.)

Magyar egyházi és állami részről nagy érdeklődés kísérte Káldy püspök utolsó két évének drámáját és a külföldi sajtó is részletesen foglalkozott az eseményekkel.

1985. december 18-19-én volt Káldy püspök utolsó genfi tárgyalása az LVSZ vezetőivel. Kemény tárgyalás lehetett, mert amikor 18-án este otthonunkban vacsorára vártuk, akkor este 10 óra után érkezett. Éjfél utánig maradt, bár nagyon fáradtnak és zaklatottnak látszott és panaszkodott otthoni és genfi ellenségeire. Másnap a főtitkárral megbeszélt végső tárgyalás után nekem kellett késő délután a repülőtérre vinni. Amikor a megadott időben megjelentem Ingrid Kraehenbuehl titkárnőnél, aggódva mondta bizalmasan, hogy bár Káldy közölte, neki mindenáron haza kell este menni, mert másnap a Parlamentben van halaszthatatlan ügye. ő nagyon aggódik, mert egész délelőtt csak ádáz veszekedés szűrődik ki. Amikor kávét és italt vitt be és résnyire nyílt az ajtó, újra és újra hallhattam Káldyt, „én vagyok az elnök”, mire Stalsett is felemelte hangját, „én vagyok a főtitkár!

Végül a titkárnő azt tanácsolta, kinyitja az ajtót és rohanva hozzam ki a püspököt, mert lekési a repülőt. Bizony a megengedett sebességnél jóval gyorsabban kellett hajtanom a repülőtérig. Káldy útközben magábaroskadva ült és azt hajtogatta, hogy nehéz az élet az ilyen „kicsi Napóleonokkal”, célozva a főtitkár termetére és erőszakosságára.

Zürichben akkor éppen átépitették a repülőteret és a megszokottnál jóval többet kellett gyalogolni a budapesti járatig, ráadásul sok volt a csomagja, mert alaposan bevásárolt italárút a vámmentes üzletben Szilveszterre.

Budapesten Szemerei Zoltán gazdasági vezető várta, aki később elmondta, hogy érkezéskor a püspök nehezen tudott beszélni és járni. Ő felajánlotta, hogy egyenesen kórházba viszi, de Káldy értésére adta, hogy nagyon fáradt, majd reggelre kialussza magát és minden rendben lesz. Később az orvosok megállapították, hogy útközben enyhe agyérgörcsöt kapott és ez másnapra csak fokozódott. Mozgásképtelen lett és beszélni is csak nehezen tudott, ami később kicsit javult. 

Tanácstalanság az egyházban és az LVSZ–nél

Sokáig az volt a remény, hogy a püspök meggyógyul és addig a magyar egyházat Nagy Gyula, a másik püspök irányítja, az LVSZ pedig a szolgálati hierarchiának megfelelően gondoskodik helyettesítéséről. Genfből is küldtünk gyógyszereket, de a hazai és németországi kórházi kezelések sem idéztek elő javulást. Az LVSZ helyette Hanselmann bajor püspököt, alelnököt választotta meg elnöknek. 

Magyarországon egyik tanácskozást tartották a másik után, az országos ügyeket Nagy Gyula püspök, míg az egyházkerület ügyeit Sólyom Károly paksi esperes intézte püspökhelyettesként.

1987. május 4-én kaptam meg a feleség, Káldy Zoltánné megbízható kolléga által személyesen kézbesített levelét. Ebben panaszkodott, hogy a magyar egyházi körök türelmetlenek és bántóan viselkednek. A megoldás az lehetne,  hogy Káldy marad püspök, de Harmati legyen helyettese otthon és vigye az adminisztráció terhét.  A válaszra nem maradt időm, mert  a  püspök május 17-én meghalt. Temetése május 29-én volt nagy egyházi és állami részvét mellett. A temetésen én is jelen voltam, mert Wien-Purkersdorfban rendeztem 24-31. között nemzetközi konferenciát  európai tagegyházaink számára és onnan Knall bécsi  püspök autóján mentünk Budapestre Kiedron cseh püspökkel együtt és este Pozsonyon keresztül értünk vissza, ezért érdemben senkivel sem sikerült beszélnem,  noha már előzőleg, 1986 januárjától kezdve sokfelől, Genfből és otthonról is kérdeztek, elvállalnám-e a jelölést. Számomra azonban ez az időszak genfi tanulmányi programjaim lezárását jelentette két vallásszociológiai világkonferenciai részvétellel a belgiumi Leuven és később London egyetemén, valamint saját szervezésű ázsiai konferenciával Tokióban és angol és francia Afrika számára szervezett konferenciával környezetvédelmi problémákról a zimbabwei Harareben, stb. A rendelkezésre álló napok  az események sodrában  kevésnek bizonyultak, arra, hogy megküzdjek   lélekben és testben  az egyház főpásztorának, Jézus Krisztusnak  új püspöki- pásztori szolgálatomra vonatkozó kirendelése egyéni, családi, egyházi és társadalmi  problémáival. Ezek közül sok kérdés velem maradt  élethossziglan!

Püspökválasztás

„Két tűz”  közé szorítva éreztem magam ezekben a hónapokban, vállaljam, vagy ne vállaljam. Egyik részről záporoztak reám a bizalmat jelző kérdések és kérések, „ugye hazajössz püspöknek”. Genfi szolgálati időm akkor még nem járt le és több ajánlatot kaptam németországi ismeretség révén, sőt még a genfi németajkú református gyülekezet is érdeklődött. Többen kifejtették otthonról és külföldről is,” csak nem vagy annyira bolond, hogy a kedvező nyugati megbecsülést feladva visszamégy a szocializmusba”?. A másik oldalról nagyon jól esett, amikor hazai egyházam gyülekezeteinek képviselői feltétlen bizalmukról és szeretetükről tanuskodva kértek engem és lobbiztak értem. Bécsből Szépfalusi István, Budapestről pedig nemcsak a fasori, a Deák téri  és a zuglói gyülekezet, de a „civil religion”  tanulmányi programomban tevékenykedő Andorka Rudolf és Tomka Miklós magyar egyetemi professzorok, sok lelkészkolléga és nem-lelkészi egyházi vezetők is biztosítottak támogatásukról.

A választási folyamat újdonsága volt, hogy hosszú évtizedek óta ezen a püspökválasztáson volt először két jelölt, sőt másokra is szavaztak és ezzel a választással együtt került sor az egyházkerület nem-lelkészi vezetője, felügyelője nevezésére és választására az egyházkerület összes gyülekezetének szavazásával. Az egyházkerületi felügyelői tisztségre dr. Frenkl Róbert orvosprofesszort jelölték és választották meg, nekem pedig a gyülekezetek 88,1 százaléka szavazott bizalmat az augusztus 14-én történt szavazatbontás szerint.

A püspöki és felügyelői beiktatási istentiszteletre és a székfoglalói ünnepi közgyűlésre 1987. október 24-én került sor a Deák téri templomban, nagyszámú hazai és külföldi vendég részvételével. A szertartást Nagy Gyula püspök-elnök, Sólyom Károly esperes, püspökhelyettes és Johannes Hanselmann bajor püspök, az LVSZ Káldy helyére megválasztott elnöke végezte. A székfoglalók és az üdvözletek szövege megtekinthető.

Ez a választás korszakváltást jelentett. Azzal is, hogy másnap, október 25-én került sor a Teológiai Akadémia új épülete alapkövének elhelyezésére Zuglóban és az ünnepeken Svájcból, először az 1956-os forradalom óta hivatalos meghívottakként részt vehett a genfi magyar gyülekezet két presbitere, Kékessy Dezső és Vermes László. Azonnal elkezdődött egyházunk spirituális, szervezeti és anyagi megújítása, majd később sor került az egyházi intézmények, főleg az államosított iskolák újraindítására (fasori gimnázium, stb.), az előző egyházvezetés által üldözött lelkészek rehabilitálására (Scholcz  László Zuglóban, stb.). Minderről és a következő 16 év püspöki szolgálatáról, eredményeiről és kudarcairól részletesen beszámolnak az évente legalább kétszer kötelező, a presbitériumoknak benyújtott  megtekinthető püspöki jelentések.

SOLI DEO GLORIA!

2013. július 28.

A következő részlet címe: Külső és belső „múltfeltárás” egyházunkban lesz.