Máté evangélista az Újszövetségben Jézus imádásáról (Mt 2.) így emlékezik meg: „Meglátták a gyermeket anyjával, Máriával és leborulva imádták őt. Kinyitották kincsesládáikat és ajándékokat adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát.“ Máté azonban se a nevüket, sem pedig számukat nem elíti.

A bibliai történetet már a harmadik században kicizellálták és magyarázták. Aranyat, tömjént és mirhát hoztak a mágusok, amiből aztán maga Origenész is azt a követekeztetést vonta le, hogy minden bizonnyal három látogatóról van szó. Valamivel később pedig az ószövetségi 72. zsoltárt „Boruljon le előtte minden király!“ sorát próféciaként értelmezték és a napkeleti látogatókat értették alatta. (még egy ilyen igehely: Ézsaiás 60, 3-6. olvasható: „Világosságodhoz népek jönnek, és királyok a rád ragyogó fényhez… Mindnyájan Sebából jönnek, aranyat és tömjént hoznak, és az ÚR dicső tetteit hirdetik.” - a szerk.)

Így aztán a mágusokból királyi felségek lettek. A hármas szám pedig az akkor ismert három földrészre is vonatkozott. Az eddig teljesen ismeretlen személyek pedig megkapták a Gáspár (perzsa eredetű szó: kincstárnok) lett a fekete mór és afrikai mirrhát hozott. Boldizsár (a fénykirály) Ázsiából származott és a tömjént ajándékozta. Menyhért (Isten védelme) Európából jött és aranyat vitt magával Betlehembe.

A három „Királyok“ nevével először 560-ben egy mozaikon találkozunk, a ravennai ismeretlen művész alkotását Gáspár, Menyhért és Boldizsár neve. Melkon király perzsa volt, Gaspar Indiából és Baltassar Arábiából jött, Ázsia, Európa és Afrika, akkor ismert földrészekhez társítva. A XII. században aztán három különböző korú embert különböztettek már meg bennünk és 1300 körülre tehető, amikor a sötét bőrű afrikai lesz közülük a legfiatalabb.

Később „fedezték fel“ azt is, hogy a feltehetően Krisztus után 54-ben elhunyt három király csontváza Konstantinápolyban van eltemetve. A „szent relikviákat“ Milánón át Kölnbe vitték, ahol 1164-ben a Peterskirchében helyzeték őket nyugalomra. Ma a Kölni Dómban vannak ezek a csontok. (A hagyomány szerint az ereklyetartóban a bölcsek csontjai találhatók, melyeket Nagy Konstantin édesanyja, Szent Ilona császárné talált meg a Szentföldön. Ilona vitette azokat Konstantinápolyba, a Hagia Sophia bazilikába. Innen később Milánóba kerültek, majd 1164-ben I. Frigyes császár vitette Kölnbe. – a szerk.)

A királyok az utazó kereskedők, pásztorok, gazdák patrónusai lettek. Január 6. („Epiphanias“ – „Az Úr megjelenése“) a Háromkirályok napja lett, amikor is megáldották a vizet, a sót és a krétát és kenyeret sütöttek. Betlehemes játékokban mutatták be a „bölcsek imádását“. A leginkább Gáspárt, a legfiatalabb királyt kedvelték meg az emberek, a nevéből lett „Kasperl“, aki a német bábszínházak egyik legmókásabb figurája.

A XX. század közepén a Háromkirályoknak még kollégájuk is lett: Edzard Schaper (1908-1984) író 1961-ben adta ki „A negyedik király legendája“ című könyvét: Egy kis orosz királyfi vágyakozik ebben a műben a napkeleti bölcsekhez, de út közben annyi gond és baj éri, hogy ajándékait végül szétosztja a rászorulók között. A történet szerint ráadásul valaki helyett 30 évre gályarabságra ítélik, de végül mégis csak eljut a céljához. De Betlehem helyett a Golgotára jut, a keresztrefeszítés helyére.

Manapság különösen, a délnémet területeken dívik a szokás, hogy az úgynevezett csillagénekesek az utcákra mennek. A Háromkirályoknak öltözött gyerekek maguk előtt egy csillagot visznek és a házak ajtajai előtt énekelnek. A katolikus egyházban ilyenkor a szegény országokban élő gyerekek számára végeznek pénzgyűjtést. A házak ajtajai előtti éneklés után, a megszentelt krétával a C + M + B betűket írják fel, ez a három királyok nevének rövidítésére utal (Caspar, Melchior és Baltasar). Másfelől azonban ez a latin áldás: Christus mansionem benedicat (Krisztus áldja meg ezt a házat) rövidítése is.