Aki ismeri a vidéket, tudja, hogy Csopaknál nyílik talán az egyik legszebb kilátás a Balatonra, hiszen a lábunk előtt hosszan futnak a szőlősök, és még a tihanyi apátságot is látni. Erre az édeni helyre költözött 1998-ban – sikeres közgazdászmúltját hátrahagyva – családjával Jásdi István. A tornácos kis kúria és a borospince a múlt század elejének hangulatát idézi, a modern, mégis finoman a kertbe simuló borterasz pedig pár lépéssel távolabb fogadja az ideérkező borkedvelő vendégeket.

Egy „tucatregény” története

„Mindenkinek vannak családi történetei, csak nagyon kevesen írják meg a nagyközönségnek – feleli Jásdi István arra a kérdésre, hogy miért is éppen most jelent meg a Magyarország történelmét és családja történetét párhuzamosan bemutató, Mi maradunk! című kötet. – A könyvem megjelenése óta többektől kaptam családi emlékiratokat, ez is bizonyítja, hogy aki Magyarországon élt, annak az enyémhez nagyon hasonló családtörténete van. Ezért akartam eredetileg a Tucatregény címet adni a kötetnek, mert amikor a kitelepítésről vagy a fronton járt családtagról írok, akkor sokan érzik úgy, hogy nekik is van egy ilyen történetük.” Ezek a családtörténetek, regények összeérnek egymással, szinte összeállnának a világ legnagyobb családregényévé – véli Jásdi, és rögtön hozzáteszi: fontos tudni, honnan jövünk, és kik az őseink. „Evangélikusként szinte biztos, hogy van szlovák vagy német felmenőnk. És ha az ember tudja, honnan jött, akkor már biztosan nem zsidózik, nem tótozik. A múltunk kutatása, megismerése közben azt is nagyon hamar meg lehet tudni, mitől vagyunk mégis magyarok.”

A nappaliban, a kandalló párkányán családi fotók sorakoznak, mindegyiken évszámok és nevek, hogy senki ne felejtődjön el. A családi naplók részleteivel, személyes történetekkel, de még ügyészi iratokkal is teli regény olvasása közben úgy érezhetjük, hogy nem pusztán a Jásdi család történetét ismerhetjük meg, hanem átfogó magyarázatot is kapunk az elmúlt bő száz év magyar történelméhez. Nincsenek elvarratlan szálak. Így nemcsak családregényt, de egyfajta értelmezést is kapunk egyes történelmi események hátteréről, ugyanakkor izgalmas például arról is elolvasni a kendőzetlenül őszinte sorokat, hogy a hetvenes években hogyan teltek egy magyar diplomatacsalád mindennapjai Párizsban.

Evangélikus öntudat

A könyvben végig jelen van az evangélikus örökség, az évtizedek hagyománya, szokásai. „Ez inkább polgári öntudat, de valóban nagyon másként alakul egy evangélikus család öntudata, mint, mondjuk, egy katolikusé vagy reformátusé. Egy evangélikus ember nacionalizmusa például sosem olyan, hogy veri a mellét, hogy én vagyok az igazi magyar. Egy evangélikus mindig tudja, hogy sok helyről jöttünk, és mindig is az evangélikus hitünk kötött minket össze. És ha már rátalált az ember a múltja megismerése során a szlovákokra, a németekre, akkor egész másfajta gondolkodásmódot, öntudatos városi polgárokat talál” – magyarázza a csopaki borász a kötetben sokszor felbukkanó evangélikus szálat.

„Nem én vagyok az erős, hanem aki mögöttem áll: Krisztus” – búcsúzott el Jásdi István nagybátyja, Jány Gusztáv vezérezredes, a második világháborúban a Don-kanyarnál tragikus sorsra jutott 2. magyar hadsereg egykori parancsnoka a kivégzése előtt, 1947-ben. Jásdi könyvében folyamatosan jelen van a hit bizonyságtétele is, amely a nehéz időkben is kapaszkodót adott családtagjainak.

„A földön élünk, de az égre tekintünk” – fogalmazott a hitéről nemrég Ipacs Szabó István fiatal borász, és ezt a gondolatot támasztja alá Jásdi István is: „Egy borász nem tud hitetlenül élni – ez persze nem jelenti azt, hogy ne küzdene a hitével, kísértéseivel, és ne lennének kérdései. Én alapvetően szkeptikus alkatként szeretem a dolgokat rendesen körüljárni. Szeretek sokat kérdezni, sok mindenki véleményét és a tudományos álláspontokat is megismerni. Freund Tamás barátommal [neurobiológus akadémikus, az MTA Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet igazgatója – a szerk.] szoktunk erről beszélgetni; katolikus agykutatóként ő arra jutott, hogy a tudomány és a hit két külön pályán mozog a világban. Ám amikor az ember elmegy az evangélikus templomba, ahol a gyerekkora óta ismert dalokat énekli, egy olyan közösséget érez, ami több mint ő, időben és perspektívában is.”

Beletanulni a borászatba

Jásdi István nem többgenerációs borász család sarja. 1998-ban, ötvenévesen új életet akart kezdeni, ekkor vette meg a csopaki Ranolder-birtokot. Arról, hogyan állt neki a munkának, így mesél: „Akármit akar az ember felépíteni, mindig ugyanúgy kell hozzákezdeni. Van egy tudásbeli, és van egy habitus része, mondván: felmérem, mihez értek, és mihez nem értek. Amikor indultunk, akkor egy ember volt, aki a szőlővel foglalkozott, mert ő értett csak hozzá. Utána embereket vettem fel, és menet közben alakult ki sok minden.”

Manapság szürkebarát, olaszrizling, cserszegi fűszeres, chardonnay, furmintolaszrizling házasítás, illetve cabernet franc és kékfrankos-merlot rozé is kikerül a Jásdi Pincéből.

Amikor letelepedtek itt, saját bevallása szerint azt sem tudták, mire jó a terület. Hiszen csopaki bor akkor már húsz éve nem volt a piacon. „Tudtuk, hogy híre volt, de csak annyi szőlő volt itt akkoriban, hogy éppen el tudtunk kezdeni borászkodni” – teszi hozzá. Viszonylag egyszerű dolgok álltak annak a hátterében, hogy jól tudtak indulni. Páldául az, hogy a környéken nem volt igazán konkurencia, és nagyon egyszerű borokkal akkor még ki lehetett lógni a mezőnyből. „Mindent próbáltunk tisztán megcsinálni. Húsz évvel ezelőtt pedig ez untig elég volt, mert mindenkinek vagy dohos volt a hordója, vagy túlkénezte. Akkor sokan a legelemibb dolgokat sem tudták még.”

Ma is sokan kezdenének új életet, ezért sokan kérnek tanácsot az evangélikus borásztól. „Akkor viszonylag könnyű volt nekikezdeni valami újnak – mondja erről –, de annyival ma sem lehet nehezebb. Ha az ember valamibe belekezd, akkor annyi a titok, hogy rendesen, teljes szívvel kell csinálni. Utána kell nézni, akár pék-, akár borász-, akár más szakma, hogyan csinálták régen, és abból tanulni, megtartani a hasznosat, és emellé körülnézni a világban, onnan mit tanulhat az ember. Szerintem ezek nem rendkívüli dolgok.”

Egységben Istennel és a természettel

Borászként az ember sikere, munkája nagyban függ az időjárás, a természet alakulásától, kegyességétől. Így adódik a kérdés, lehet-e hit nélkül ezt a hivatást űzni. Erre a csopaki borász így felel: „Na, ez az, amit ateistaként nem lehet csinálni… Az időjárásról a végső döntés nem a mi kezünkben van. Van, hogy egy eső az utolsó pillanatban mégis megérkezik, de jöhet jégverés is, és ez ráébreszti az embert egyrészt arra, hogy egészen kicsi; másrészt arra: jó az, hogy kicsik vagyunk. A természet részei vagyunk, és ez más perspektívába tudja helyezni a dolgokat. Mert nem lehet azonnal rendbe hozni, elölről kezdeni, ha elszúrtunk valamit. Ha például az idei szüretet elrontottuk, vagy lehetett volna valamit jobban csinálni, akkor a következő lehetőségünk jövő szüretkor lesz. És ha nincs olyan évjárat, akkor két év múlva, de meg kell jegyezni a tanulságokat, és akkor kell felhasználni, mikor az időnk megint itt van. Nem lehet felgyorsítani a dolgokat.”

Ma már megannyi technikai vívmánnyal próbál az ember belenyúlni a természetbe, az élet menetébe. És nem titok, hogy a borászok is próbálkoznak. Egy kormányprogram például a jégeső ellen nemrég többtucatnyi, ezüstjodidot párologtató ágyút helyezett el borászatoknál, amelyekkel a legnagyobb jégkárokat el tudják kerülni, de mindenki reméli, hogy nem kell majd őket használni.

„A végső döntés akkor sem a mienk – teszi hozzá Jásdi István. – Vannak dolgok, amiken már nem tudunk változtatni, ilyen például a felmelegedés, amely egyik kormány segítségével sem oldható meg, de felkészüléssel igen. Valószínű, húsz év múlva más klónokkal, más fajtákkal más típusú borokat kell majd készíteni, de a mi boraink is dinamikusan változnak az évek alatt. Pár évtizede is más típusúak lehettek, mint most. Próbáljuk a legtöbbet kihozni abból, amink van.”

Nem operettpince

A koracél tartályok, majd a tölgyfa hordók között sétálva megtudjuk azt is, hogy miért kell külföldről hozatni a hordó alapanyagát, annak ellenére, hogy világszínvonalú magyar kádárok dolgoznak az országban. „Ebben is meglátszik a magyar történelem alakulása: ha a zempléni tölgyeseket nem vágták volna ki minden ötven évben valamely háború miatt tüzelőnek, akkor lehetnének olyan jó hordóink, mint a franciáknak vagy az osztrákoknak. De egy hordóhoz legalább százhúsz éves tölgy kell, nálunk meg nem élhették meg ezt a kort a fák sosem.”

Itt tényleg minden magáért beszél, és a kétkezi munka becsületét bizonyítja. „Nem »operettpincében« járunk, itt minden működik” – mondja a borász, miközben a boltíves falak között éppen a hordók átmosását mutatja. Arra a kérdésre pedig, hogy imádkozik-e a jó termésért, a kegyes időjárásért, szűkszavúan csak annyit válaszol: „Istennel ennél sokkal szervesebb kapcsolatunk van.” 

Mi maradunk!

Részletek Jásdi István könyvéből

„Ez egy családtörténet. Afféle családi lapozgató. Egy főúri, királyi család fáját a törzstől könnyű követni. Le a gyökerekig és fel a lombkoronába. Végig a vastag, élő ágakon és a zsenge hajtásokon. Egy polgári családfának nincsen törzse. Inkább bokor, mint fa. Valami olyan, mint amit errefelé Csopakon a járókelők elől elrejtendő szőlő végébe ültetnek. Vagy nem is ültetik, csak hagyják nőni. Úgy hívják: sefűsefa.”

„Kik a fontosak? A hősök? Vagy a túlélők? Mi a túlélők utódai vagyunk. A hősök többnyire elhullottak a század háborúiban, forradalomban, megszállásokban. Józan ésszel az ember nem áll ki a töltésre az ellenséges tűzben. Nem vezényel lovasrohamot az ágyúk és géppuskák ellen. Nem marad bekerítve, önként a tüzérségi figyelőben. Nem dob benzines palackot két méterről a páncélosra. Nem dumál vissza nyilasnak, ávósnak. Aki utódok nélkül ment el, arra nem nagyon emlékeznek. Vagy nem ennyire egyszerű? Értünk haltak meg? Mi meg értük élünk. Hogy a haláluknak értelme legyen.”

„Aki élt, örökre ott marad a családban, ha másképp nem is, egy jellegzetes arcvonásban, jellemző hanghordozásában, minden megélt eseményben. Ha másképp nem, hiányként. Ugyanolyan fontos a helytállás a háborúban, munkahelyen, mint a jó sütemény receptje. Vagyis a sütemény mégis fontosabb. A sütemény és a bor.”

„Pár nappal később értesítette a családot a Köztársasági Elnöki Hivatal, hogy a kivégzettet különös kegyelemként eltemettethetjük a köztemetőben egy névtelen sírban. Felhívták a figyelmet, hogy a temetésen csak a szűk család vehet részt. A jeltelen sírt nagyapám és húga rendszeresen látogatták a következő években. Ahányszor megjelentek virágaikkal, síri árnyakként feltűntek körülöttük az őket figyelő titkosrendőrök. A sírra később vésettek egy kis márványtáblát Guszti utolsó szavaival. Ilike pipacsot tépett a sírról, és a Bibliájában tartotta egy fehér lapba hajtva, a kézzel írt ceruzás felirattal: »Ez a virág Gusztink sírjáról van.« Később a »Gusztink«-at óvatosságból kiradírozta.”

„Beszervezésemre csakugyan nem tettek kísérletet. Akaratlanul és tudatlanul, beszervezetlenül, kartoték nélkül lettem névtelen szem a láncban. »Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van…« Illyés versét csak a zsarnokság elmúltával értettem meg. Azt is, hogy az ugyanannyira önvád, mint amennyire vád. »…mindenki szem a láncban…« Két diktatúrát megélt generáció legvilágosabb és legpontosabb gondolatai. Őszinték és fájdalmasak. A diktatúrát nem mi magunk csináltuk, de rajtunk keresztül is működtették.”

(Jásdi István: Mi maradunk! Jaffa Kiadó, Budapest, 2018. Ára 3490 forint.)

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 21–22. számában jelent meg 2018. június 3-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.