A középkori egyház a keresztség és az úrvacsora mellett egyéb egyházi cselekményeket is a szentség névvel illetett. Ezek közé tartozott a gyónás is, amelynek fontosságát Luther sohasem tagadta, noha egy idő után azt vallotta, hogy valójában nem szentség, minthogy ez esetben nem társul az igéhez semmilyen látható jel. A Schmalkaldeni cikkekben – egyházunk egyik hitvallási iratában! – így beszélt erről: „A feloldozás, vagyis a kulcsok hatalma szintén segít és vigasztal a bűnnel és rossz lelkiismerettel szemben, mert így rendelte Krisztus az evangéliumban. (…) Minthogy az absolutio privata (személyes feloldozás) a kulcsok szolgálatából ered, nem szabad megvetnünk, hanem nagyra kell tartanunk és meg kell becsülnünk, mint a keresztény egyház minden más szolgálatát.”

Félreértés ne essék: itt a gyóntatószékben végzett, a lelkésszel négyszemközt történő magángyónásról – absolutio privata – van szó, nem pedig arról a közösségi bűnbánatról, amely napjainkban az istentiszteleteinken történik! A jelenlegi hazai valóság ugyanis az, hogy míg az utóbbit magától értetődően gyakoroljuk, az előbbit – tehát a Luther által elfogadott, ajánlott és gyakorolt, hagyományos és el nem vetett, habár szentségnek nem tekintett – formát idegennek, „katolikusnak” érezzük, ráadásul ezt a helyzetet Lutherre hivatkozva tekintjük természetesnek.

Mit változtatott Luther a korabeli gyónási gyakorlaton? A leghangsúlyosabb változtatás – de semmiképpen sem újítás! – az volt, hogy eltörölte a gyónáshoz kapcsolódó emberi feltételeket, mindenekelőtt az úgynevezett elégtételt. A korabeli gyakorlat ugyanis bizonytalanná tette magát a feloldozást, annak érvényességét a feloldozás után kiszabott elégtétel teljesítéséhez kötve. Ez lehetett megfelelő számú imádságnak az elmondása, de akár egy zarándoklat elvégzése, sőt pénzbeli adomány is. Luther szerint azonban nem ez jelenti a gyónás, illetve a feloldozás érvényességét, hanem Isten igéje. 1519-ben egy igehirdetésében ezt mondta: „Bár a töredelmet és jó cselekedeteket nem szabad elhagyni, de ezekre semmiképpen sem lehet építeni, hanem egyedül Krisztusnak arra a bizonyos igéjére, amely biztosít arról, hogy ha a pap feloldoz, akkor fel is vagy oldva.”

Luther nem tartotta szükségesnek, illetve az érvényesség feltételéül sem szabta azt, hogy a gyónó tételesen sorolja fel valamennyi bűnét. Hiszen azokat mi magunk sem ismerjük teljes mértékben: ismeri viszont a mindenható Isten! Ez az érvelés köszön vissza az Ágostai hitvallásban, miszerint „a lelkiismeretet nem kell megterhelni valamennyi vétek felsorolásának a gondjával, mivel lehetetlen is minden vétket felsorolni”.

Miért érdemes napjainkban is ragaszkodnia az egyháznak a személyes gyónáshoz? Mindenekelőtt azért, mert terjedőben van az a szemlélet, amely nem tekinti valóságosnak Isten haragját, ítéletét, és ezt a kérdést sommásan azzal intézi el, hogy Isten úgyis mindenkinek megbocsát. Ez pedig feloldhatatlan ellentétben van a Szentírás tanúságtételével. Másrészt a személyes gyónást hajlamosak vagyunk összetéveszteni a mentálhigiénés lelkigondozással, pedig abban éppenséggel nem az Isten előtti megállásra – azaz az ő kegyelmére –, hanem az embernek önmaga elfogadását célzó belső harmóniájára helyeződik a fő hangsúly. Még ha a mentálhigiénés lelkigondozó lelkész is, egy ilyen beszélgetés sohasem válthatja ki azt, hogy a bűneinket odahelyezzük irgalmas Urunk kezébe!

Hogy a személyes gyónás sajnálatos módon kikerült az evangélikus tradícióból, annak oka nem Luther tanításában keresendő, hanem egy későbbi, eltorzult, a lutheri tanítást megmásító szemléletben. Kár volna az ötszázadik évfordulót követően ezt a hibás gyakorlatot továbbfolytatni! Merjük szívből és önként odavinni bűnös életünket az irgalmas Isten színe elé. A sokak által talán nem kellőképpen ismert Nagy kátéban – egyházunknak egy másik hitvallási iratában! – Luther erre biztatja az övéit: „Azt tanítjuk tehát, hogy kitűnő, gyönyörű és vigasztaló dolog a gyónás, és arra intünk mindenkit, hogy ne vesse meg ezt a drága kincset, hiszen nagy a mi nyomorúságunk. Ha keresztény vagy, soha semmiben sem szorulsz arra, hogy kényszerítselek, vagy a pápa parancsoljon, hanem magad kényszeríted magadat, és arra kérsz, hogy részesítselek benne. Ha pedig megveted, és büszkén élsz gyónás nélkül, akkor azt a következtetést vonjuk le, hogy nem vagy keresztény, és az oltáriszentséget sem élvezheted. Mert megveted azt, amit kereszténynek nem szabad megvetnie, s azt éred el ezzel, hogy nem kapsz bűnbocsánatot.”