– Sokan nem tudják, ki volt Sztehlo Gábor. Ön milyen körülmények között találkozott a történetével, és hogyan lett e találkozásból könyv?

– Sztehlo Gábor történetével egy kerekasztal-beszélgetésen találkoztam, amely után meg lehetett venni a naplóját. E kötetnek a címe az, hogy Isten kezében, és Sztehlo Gábor visszaemlékezéseit tartalmazza 1944 márciusától 1945 márciusáig, majd röviden összefoglalja, mi történt ’50-ig. Nagy hatással volt rám. Persze tudtam róla, hogy volt egy evangélikus lelkész, aki gyerekeket mentett a háborúban, ismertem a Valahol Európában című filmet is.

– Azért tudott róla, mert az evangélikus egyház őrzi az emlékét? A magyar közoktatásnak nem része ugyanis Sztehlo Gábor története.

– Az egyház korábban nem ápolta olyan nagyon az emlékét. Valami tudás mégis volt róla. A szüleim evangélikus lelkészek, és a nagyapám is az volt, ők beszéltek róla nekem. Nagyapám még ismerhette is. Ezt abból gondolom, hogy amikor a nagybátyám kamaszként tüdőbeteg lett, Svájcba ment szanatóriumba a nagyapám egy ott élő kollégáján keresztül. Ez az ember Sztehlo volt, aki 1961-ben elutazott az akkor már Svájcban élő családját meglátogatni, és ott kapott szívinfarktust, ezért nem tudott hazajönni. A nagybátyám találkozott vele, de nem tudta, hogy olyan ember segít neki, aki kétezer embert mentett meg a háború alatt. Nem kérkedett vele. Amikor elolvastam a naplóját, azt gondoltam, ha létezhet számomra példakép a világban, akkor megtaláltam. Létrehoztam egy Sztehlo Gábor nevű Facebook-oldalt, azért, hogy ha valaki ugyanezt érzi, bejelölhesse.

– És tudta forrásként használni a Facebook-oldalt?

– Forrásokhoz a Sztehlo Gábor Gyermek- és Ifjúságsegítő Alapítványon keresztül jutottam, amelyet egykori Sztehlo-gyerekek hoztak létre. Innen származik a könyv ötlete is. Korábban Szántó Erika egy játékfilmet készített a gyerekotthonról Gaudiopolis címmel. Csinált Sztehlóról egy dokumentumfilmet is, amelyben több gyerek is megszólalt. A forgatáson találkoztak először hosszú idő után az akkor már idősödő emberek.

– A mentett gyerekek sem tartották a kapcsolatot?

– Nem igazán, és ezt sokan el is mondják a könyvben. Vannak, akik szégyenérzetről számoltak be amiatt, hogy elfelejtették vagy nem is tudták, kinek köszönhetik az életüket. Többen azt hitték, hogy a Jó Pásztorok vagy a Vöröskereszt mentette meg őket. Sokakban van hiányérzet amiatt, hogy már nem köszönhetik meg Sztehlónak, amit tett értük. Voltak persze, akiknek erre volt módjuk, mert közel éltek hozzá, és felkutatták Svájcban. A nyolcvanas évek elején hozták létre az alapítványt. Azóta találkozókat szerveznek, évente összegyűlnek, ők adták ki Sztehlo naplóját is. Emellett hátrányos helyzetű gyerekeknek gyűjtenek ajándékokat, segélyeket. Így gondozzák az ő örökségét. Egy találkozón az evangélikus egyházban dolgozó újságíró, Stifner-Kőháti Dorottya hozta szóba, hogy kellene egy kötetet írni az egykori gyerekek emlékeiből. Andrási Andorral, aki az alapítvány tagja és egykori Sztehlo-gyerek, el is kezdték felvenni az interjúkat. Csak valamiképp elakadt a folyamat, ekkor kérdezték meg, hogy be tudnék-e kapcsolódni. Tíz interjút vettem fel a huszonhatból. Ez előtt nem strukturált interjúk készültek, hanem szabad asszociációs, érzelmi-nosztalgikus beszélgetések. Én viszont szerettem volna, ha minden történetnek van időrendi és logikai láncolata, amire fel lehet fűzni minden életutat elejétől a végéig. Érdekes volt megtapasztalni, hogy valakinél az emlékezés pontos, részletes, mintha olvasná a vele megtörténteket, míg volt, akinél töredékes, összevissza, egymásnak ellentmondó részletekkel teli, ami után kutatómunkát kellett végezni, hogy összerakjam a töredékeket.

A teljes interjú itt olvasható el.