– Szeged nem csupán lelkészi szolgálatának színhelye, hanem a gyermekkorát is itt töltötte. Édesapja, dr. Cserháti Sándor, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Újszövetségi Tanszékének professor emeritusa ugyanis még teológiai tanári megbízatása előtt itt volt parókus lelkész. Melyik a legelső szegedi emléke?

– Az első az, hogy édesapám, megérkezve a szegedi szolgálatba, kiemel a Fiat 500-as kalaptartójáról, ahol éppen elfértem; olyan hároméves lehettem. Először tizenkilenc éves koromig éltem itt, és persze rengeteg emléket őrzök. 1971-ig itt, a gyülekezeti házban, ahol most ülünk, volt a lelkészlakás; számos kép még ebből az időszakból is bevillan. Az 1970. évi árvíz idején például a konyhaablakból láttam, ahogy a megemelkedett talajvíz miatt fürtökben szaladgálnak a patkányok a parókiaudvaron… A gyülekezet életéből való legkorábbi emlékeim a gyerekkarácsonyok, amelyek szintén ebben a helyiségben zajlottak – akkor már ez volt a gyülekezeti terem. Aki tudott aranymondást mondani, az meggyújthatott egy csillagszórót a karácsonyfán; ezt mindig nagyon élveztem. Arra is emlékszem, ahogy az akkori egyetemista ifi tagjainak lábai között csetlekbotlok kisgyerekként.

– Hogyan érzékelte, a hetvenes években mennyire volt nehéz a lelkészcsalád élete politikai, illetve általános, egzisztenciális értelemben?

– 1967-ben kerültünk ide. Gyerekfejjel nem sokat érzékeltem az egyházra nehezedő nyomásból. Az első ilyen természetű emlékem, amikor a történelemtanárom, valószínűleg az én kedvemért, különelőadást tartott a dialektikus és történelmi materializmus vallásfelfogásáról. Nem emlékszem, hogy ez különösképp bántott volna. Az persze más kérdés, hogy felnőttként, pláne lelkészszemmel mindez hogyan festhetett. Meglehetősen szerény körülmények közt éltünk, de a gyülekezet sem volt tehetős. Viszonylag kicsi, de nagyon odaadó és összetartó közösség volt. Mint lényegében mindenütt, a rendszer szempontjából érzékeny pályán vagy vezető pozícióban dolgozók nem vagy csak nagyon óvatosan ápolták a gyülekezettel való viszonyt. Ennél többet nem igazán érzékeltem a gyakorló keresztény lét nehézségeiből. Engem sosem bántottak, piszkáltak. Lehet, hogy úgy tekintettek, mint aki eleve elveszett már a rendszer számára. Gimnazistakoromban, a nyolcvanas években pedig már kifejezetten menő volt lelkészgyereknek lenni, legalábbis a kortársaim körében. Olyan egzotikus volt. Akkor kezdődtek az egyházban az ifjúsági mozgolódások, a beatmiséken például tömve volt a szegedi jezsuita templom. A korosztályomban már egyébként is erősen éledezett a rendszerkritika. Volt osztálytársam, aki kijárt Lengyelországba, Szolidaritás-tüntetésre. Én magam tehát nem igazán éreztem a terhét annak, hogy lelkészcsaládban élek, a szüleim azonban ezt azért még máshogy tapasztalták. Az udvarunkra néző BM-es ház erkélyén állandóan kint állt a belügyes fiatalember, akit valószínűleg azért költöztettek oda, hogy nézze, kik jönnek bibliaórára. Nekik valószínűleg rosszul jött, hogy megcserélődött a gyülekezeti ház és a parókia, mert attól fogva csak minket lehetett nézni. Néhány éve egyébként szembetalálkoztam vele a Tisza-parton. Ő nem ismert meg.

– Bár ritkaság, de nem példa nélküli egyházunkban, hogy a lelkész édesapát lelkész fia követi a szolgálati helyén. Itt volt közben egy néhány éves intervallum, ami külön érdekessé teszi a stafétabot átadását.

– Így van, nem is kicsi, és nem is egylelkésznyi intervallum volt!

– S mikor érett meg önben az elhatározás, hogy követi édesapját a szolgálatban?

– Még itt, Szegeden, mielőtt behívtak katonának. A család akkor költözött Budapestre, mert édesapám az Evangélikus Teológiai Akadémián lett tanár.

– Vágyott-e valaha is arra, megfordult-e a fejében, hogy itt, Szegeden legyen lelkész?

– Nem, sőt! Amikor végeztem a teológián, és Harmati püspök úr behívott egyeztetésre, három helyet ajánlott megfontolásra. A háromból kettő az Alföldön, egy pedig dombok között, Tolna megyében volt. Ez utóbbit választottam, annyira vágytam egy kissé kevésbé lapos vidékre. Ha nem hívnak Szegedre kétszer is, nagyon erősen, akkor valószínűleg soha nem is kerültem volna ide. Édesapámra való tekintettel többen ragaszkodtak a személyemhez. Nagyon szerettem Majost és a környező falvakat, az ottani embereket, a bonyhádi gimnázium közelsége révén pedig a tanításba is belekóstolhattam. A második szegedi hívásra – ekkor már tizedik éve voltam Majoson – végül igent mondtam. A döntést, noha a mai napig hiányzik a tolnai vidék, nem bántam meg. Az én esetem nem igazolja a vélekedést, hogy akit már gyermekkorából ismer egy gyülekezet, azt lelkészként nem fogja komolyan venni. Talán a többéves intervallum is jót tett e téren. Van persze, aki Sanyikának szólít a mai napig – de kezdettől a lelkészüknek tekintettek.

– Az édesapja örült, hogy ön is a lelkészi szolgálatot választotta?

– Tudni kell, hogy a szüleim soha semmilyen téren nem presszionáltak. Mindig utólag tudtam meg, hogyan érez édesapám a döntéseimmel kapcsolatban. Így azt is, hogy amikor értesült a lelkészi elhívásomról, az mekkora örömet szerzett neki. A szegedi meghívásomra adott igenlő válaszomat is hasonló örömmel fogadta.

– Nagy múltú gyülekezet ez: szinte évre pontosan a reformáció idejéig megy vissza a története. Ez csodálatos örökség!

– A szegedi evangélikusság valóban régi, maga a gyülekezet azonban fiatalabb: hivatalosan 1847-ben jött létre. Addig a hódmezővásárhelyi lelkész gondozta a szegedi híveket is. A lutheri tanok azonban valóban nagyon korán megérkeztek ide, lévén Szeged pezsgő kereskedőváros. Azok viszont, akiket általában a szegedi reformáció jeles alakjaiként tartanak számon, már inkább a helvét irányt követték. Önálló protestáns gyülekezet még sokáig nem létesült. Szeged komoly római katolikus város, egy nagy egyházmegye püspöki székhelye. Ennek köszönhetően sok a vegyes házasság, s így az ökumenikus nyitottság és rugalmasság már a családi körben megjelenik. A családok mindkét felekezet alkalmait látogatják. Szegeden viszonylag kevés evangélikus van. 2001-ben kétezer-hétszázan vallották magukat evangélikusnak, de akik még semmilyen módon nem kerültek kapcsolatba a gyülekezettel, azokat nem tudjuk megkeresni. Nagyjából nyolcszáz főt adminisztrálunk, aktív tagként pedig – aki egy hónapban legalább egyszer megjelenik valamelyik alkalmunkon – kétszáz-kétszázötven fővel számolhatunk.

– Szeged élénk, színes egyetemi és kulturális központ, pezseg a szellemi élet. Milyen sajátosságai vannak még a közösségnek ebből következően azon túl, hogy családilag adott az ökumenizmus?

– Ez mindenekelőtt a közösségünk összetételében mutatkozik meg. A mai gyülekezetnek csak kisebbik része – talán egyharmada – mondható tősgyökeres szegedinek. Egy másik harmad a közeli Békés megye tradicionális evangélikus gyülekezeteiből, Orosházáról, Tótkomlósról, Békéscsabáról származik. A fennmaradó részhez tartozók pedig az egyetem és a különböző tudományos intézetek révén kerültek a városba. Sokszínűek vagyunk, és több tradíció találkozik nálunk, amit én kifejezetten előnynek élek meg. Rugalmasak, sok mindenbe bevonhatók, teológiai szempontból is nyitottak gyülekezetünk tagjai – és nem is csupán azok, akiket generációs szempontból általában annak szoktunk tartani. Az idősek például éppúgy kedvelik az ifjúsági énekeket, mint a fiatalabb korosztály. Sokat beszélgetünk, vitázunk, sőt évődünk nemegyszer. Közéleti kérdésekről is gyakran szó esik köztünk, és itt is megfigyelhető a már említett sokszínűség. Ha a nézeteink nem is mindig, de mi magunk nagyon jól megférünk egymással.

– A közügyekről is szoktak tehát jóízűeket beszélgetni?

– Bizony, így született például egy plusz gyülekezeti alkalmunk. Amikor beülök például bibliaórára, általában már javában folyik az élénk csevej. Miután egymás után többször is előfordult, hogy hiába köszörültem meg a torkomat, vagy lapoztam nagy, jelentőségteljes mozdulatokkal az énekeskönyvet, indítványoztam, hogy legyen erre egy külön gyülekezeti fórum. Így született a gyülekezeti klub nevű alkalmunk. Havonta egy alkalommal tartjuk, sőt talán nem is így kellene fogalmazni, hiszen nem a lelkész vezeti; én általában nem is vagyok jelen. Kéthetente kerül sor az asztali beszélgetésekre, ezt arra találtuk ki – most már több mint tizenöt éve –, hogy olyanok is eljöjjenek, otthonra találjanak nálunk, akik a bibliaórát tematikailag túl kötöttnek találják. Nagyon pezsgő, sokszínű társasággá lett; néha előfordulnak huszonévesek is, de a negyvenesektől a nyolcvanon túliakig minden korosztály rendszeresen képviselteti magát. Sok más felekezetű állandó tagunk van, és szinte mindig találni új arcot a terített asztalt körbeülők között.

– Lehet, hogy mindez a sok jó is oka annak, hogy viszonylag sok teológust adtak már az egyháznak?

– Igen, az utóbbi években is akadt erre példa. Ha nem mondhatunk is mindenkit közülük a szó szoros értelmében szegedinek, de – többek közt – nálunk, a mi ifinkben szocializálódtak. Az igazán nagy „felhozatal” azonban a korábbi időkre volt jellemző; inkább édesapám és különösen a Ribár házaspár szolgálatához köthető. Tapasztalataim szerint itt sem a szóbeli ösztökélés az, ami segít. Ha jó a közösség, ha Isten igéjére, egymásra és a bennünket körülvevő világra érzékenyen éljük meg ezt a közösséget, akkor időről időre lesz, aki a lelkészi pályát vonzónak találja.

– Vannak hullámhegyek és -völgyek?

– Vannak. Az ifjúsági életre például a legutóbbi időben inkább a völgy jellemző. Vagyunk persze, de a korábbi évekhez képest kevesebben. Részokokat látok, de egészében nézve nem tudnám megmondani, mi ennek az oka; ahogy azt sem tudom, hogy amikor igazán jól ment, akkor mitől működött. Őszintén szólva, sosem volt erre stratégiám; nem éreztem, hogy szükség van rá. Most aztán törnünk kell a fejünket. Hagyományosan két ificsoportunk is van, de ez elsősorban nem korosztályi alapon alakult így ki. Az egyik társaság a gyülekezetből, a hittanosokból, a konfirmandusok közül nőtt ki, a másikat jellemzően a szegeden tanuló egyetemisták, főiskolások alkotják. A két csoport közt idővel létrejött átfedések révén többen mindkét közösségben otthonosan mozognak. A megtorpanás talán annak is a következménye, hogy míg a tősgyökeres ifi évekig gond nélkül felszívta az újonnan konfirmáltakat, mostanra már akkorára nőtt a korosztályi különbség, hogy teljesen új alapot kellene vetni. Ez pedig mindig nehéz. Van egy kritikus tömeg, egy olyan létszám, amely alatt azok is elvesztik a kedvüket, lendületüket, akik egyébként szívesen jönnének. Mindenesetre nem esünk kétségbe, a görcsök csak rontanak a helyzeten. Sok olyan lehetőség van, amelyre építve tovább lehet lendülni a hullámvölgyeken. Az egyik ilyen a zene.

– Miként?

– Nagyon muzikális a gyülekezet, mindig remek orgonistáink voltak! Az ifiseink többsége játszik valamilyen hangszeren, vagy jó a hangja. Több-kevesebb rendszerességgel és változó összetétellel működik egy ifis zenekar, amely a családi istentiszteleteken és a szabadtéri alkalmainkon szokott közreműködni, de adott már több önálló koncertet is. A pécsi gyülekezettől ellesett ötlet alapján havonta szervezünk komolyzenei koncerteket templomunkban, zenés vasárnapok elnevezéssel. Lettek nívós komolyzenei templomi koncertek, ahol áhítatot tartok, a gyülekezet szervezésében pedig zenés istentiszteleteket tartunk, és számos más zenés programunk van. Teológuskorom óta szeretem az énekelt liturgiát, örömömre a hívek is szeretik. Minden harmadik vasárnap tartunk ilyet. Családi istentiszteleteken pedig jókat gitározunk, énekelünk együtt.

– Ön elismert személyisége a városnak. A templom külső falánál elhelyezett ételesdoboz híre országosan ismert mint az anonim adakozás jó és működő példája. De kapott egy kardot is…

– …tavaly vettem át, nagy meglepetés volt! A tárgy maga nem igazán illik a személyiségemhez; az egyik leányom vette gondjaiba. A megyei rendőr-főkapitánysággal való együttműködésért kaptam elismerésként, több más kollégámmal együtt. A rendőröknek sok olyan embert próbáló, kritikus helyzettel kell szembesülniük, amelyre lelkileg nagyon nehéz felkészülni. Elég, ha arra gondolunk, hogy az illetékes körzetvezetők azok, akiknek a hozzátartozókkal elsőként kell közölniük a tragikus híreket. Elsősorban ennek kapcsán tartottunk előadásokat, beszélgetéseket, de az úgynevezett lelki napoknak is rendszeres meghívottjai, előadói voltunk. A tavasszal nyugdíjba vonult megyei főkapitánnyal kifejezetten jó kapcsolatot ápoltunk. Ennek is köszönhető az elismerés.

– A kicsik pásztorolása és a kötelező hittan hogy fest Szegeden?

– Nagyon nehéz terep egy Szeged méretű város a kötelező hittan tekintetében. Egyetlen gyülekezetre jut húsz-egynéhány általános iskola. Egy-két hitoktató nagyon nehezen tud eljutni valamennyi intézménybe, ahol ráadásul az ötven-hatvan érintett gyermek nyolc évfolyamon oszlik el. Azt szoktuk kérni, hogy ha csak lehet, a vasárnapi gyülekezeti hitoktatásra hozza el a szülő a gyermeket, legalábbis ott, ahol egy-egy fő esik egy csoportra. Ha ez nem sikerül, akkor természetesen igyekszünk megtartani az iskolai órát az egyért is. Én csak nagyon kicsi részt tudok ebből a munkából vállalni, hiszen második éve egyedül lelkészkedem Szegeden, nagyon leköt a gyülekezeti munka többi területe. Hála Istennek, évek óta nagyon jó önkéntes hitoktatói közösség gondozza a vasárnapi, úgynevezett fakultatív gyermekmunkát, és már harmadik éve, hogy főállású hitoktatónk is lehet. Ősztől az egy főre jutó lelkészi terhek is enyhülni fognak, mert egy nagyon aktív, odaadó hatodéves hallgatót kapunk. 

– Milyen segítségre lenne még szükség? Renoválás, felújítás most nem esedékes, látni valóan a templom és a többi épület is, hála Istennek, rendben van.

– Valóban mindenünk megvan az emberi erőforráson túl. Nagyobb beruházásra most nincs szükség. A templom fűtésének az ügyét szeretnénk megnyugtatóan rendezni, amit igyekszünk összekötni egy napelemes fejlesztéssel is. Régi vágyunk, hogy akadálymentessé tegyük a templomot. Ez itt építészeti szempontból nagyon nehezen megoldható. Vannak rá terveink, nehéz azonban ezeket a városképért aggódó hatóságokkal elfogadtatni. Mindenesetre most vannak biztató jelek. Voltak anyagilag nehezebb időszakai a gyülekezetnek, amióta itt vagyok, de rendeződött a helyzet. Ez persze némi áldozattal is járt. 1998-ban visszakaptuk a régi gyülekezeti iskola épületét, ami azóta Luther ház néven üzemel. Szép, belső udvarral, sportpályával rendelkező épület. Idősek otthonaként működött évekig, de 2010-ben, a törvényi feltételek nehezedtével bezárni kényszerültünk az intézményt. Tekintve, hogy az épület fenntartása anyagi szempontból lehetetlenné vált, a presbitérium úgy döntött, hogy bérbe adjuk a Luther házat. Szerencsénkre nagyon jó bérlőnk akadt: a pannonhalmi bencések költöztették ide a szakiskolájukat. A szerződés szerint hétvégi gyülekezeti eseményre, hittanórákra, táborokra továbbra is használhatjuk az épületet. A bérbeadás óta érzékelhetően javult az anyagi helyzetünk.

– Mennyire adakozók a szegedi hívek?

– Csodálatos volt megélni, hogy amikor az anyagilag szűkös esztendők után kiadtuk a Luther házat, és azt hittük a presbitériumban, hogy csökkenni fog a tagjaink hozzájárulása, ennek az ellenkezőjét tapasztaltuk. Évről évre nő a gyülekezeti tagok anyagi támogatása, különösen a perselypénz tekintetében.

– S érkeznek „új arcok” is?

– Részben a kötelező hitoktatásból is jönnek gyermekek, szülők, tehát ennek van itt hozadéka, ezt a nyári napközis gyerektáborunkban is érzékeltük. Az egyetem és a sokféle intézmény révén is bővülünk új tagokkal, noha tény az is, hogy távozók is vannak, akik külföldre mennek dolgozni, vagy az egyetemi évek után nem Szegeden folytatják az életüket. Kétévente tartunk konfirmációt, átlagban tíz-tizenkét fővel, és maga a felkészítés is kétéves nálunk. Így inkább érzik csapatban magukat a gyerekek. A gyülekezetépítésre nincs egyébként kifejezett stratégiánk. Egy egymást szerető, támogató közösség, amely lelkileg és szellemileg is folyamatosan stimulálva van, nem hal meg. Életben tarva ekképpen mindig újratermelődik a gyülekezet – én ebben a stratégiában hiszek. Keveházi Katalin, aki második ciklus óta a felügyelőnk [az egyetemi könyvtár főigazgatója; Keveházi László nyugalmazott lelkész leánya – a szerk.] és az egész presbitérium nagyon jó partner ebben. Az utóbbi években a tendencia az, hogy több a keresztelő, mint a temetés. Ez nagyon örömteli, még akkor is, ha nem minden kereszteltből lesz gyülekezeti tag, ha „csak” valamilyen kötődés miatt kérik itt a keresztelést. Szeged olyan méretű és szerkezetű város, ahol az elöregedéstől nem kell félteni, hála Istennek, a gyülekezetet. Meg hát, mindig igyekszünk, és kitalálunk valamit, ami a közösség szempontjából pezsdítőleg hat…

– …mint például a Tágas Tér!

– Igen, ez ökumenikus összefogás eredménye, és remekül működik! Háromnapos fesztivál Újszegeden, a ligetben, sátrakkal, koncertekkel, előadásokkal. Teret akartunk teremteni, ahol a résztvevők egyszerűen jól, otthonosan érzik magukat. Nem a kifejezett misszió a cél, hanem hogy megmutassuk magunkat, akik és ahogy vagyunk – de persze ez is válhat misszióvá. Pontosan úgy van ez, ahogyan az egyén szintjén is. Elsősorban a személyiségével végez missziót az ember.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 33–34. számában jelent meg 2018. augusztus 26-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.