Az év talán utolsó nyárias vasárnapján Ulmba vettük az irányt. Ott a városházához kellet volna érkeznünk, de az útlezárások miatt „toronyiránt” a Münsternél találtuk magunkat. Ezt ugyanis könnyen, már messziről meg lehetett látni, hiszen a világ legnagyobb templomtornyáról van szó a maga 161,6 méteres magasságával. Az odatalálás azért mégsem volt olyan egyszerű, mert a fél város le volt zárva a német földön egyik leghíresebb maratoni futóverseny miatt, melyet épp ekkor rendeztek.

A városházától induló idegenevezetés alatt megtudtuk, hogy a középkori szabad polgárok által alapított város a Tímárságból (bőrcserzés), schachtelépítésből (a Fekete-erdőből leúsztatott fákból épített lakótutajok), kereskedésből és hajózásból éltek. Nem is akárhogy, hiszen közadakozásból építették a 14. század végén csodás, gótikus dómtemplomukat. A rendkívüli épület tervezéséhez és kivitelezéséhez a kor leghíresebb mestereit fogadták fel: Heinrich és Michael Parler tervei alapján elkészült a három egyforma magas főhajó és a kórus, majd ezt követően a templom egy ideiglenes tetőt kapott, és 1405-ben felszentelték. A torony ekkor még „csak” száz méter magas volt. Közben a város polgárai egy referendum keretében döntést hoztak róla, hogy elhagyják a katolikus egyházat, és áttérnek az evangélikus (protestáns) egyházba. Ezt követően az építkezés leállt, és csak 1817-ben folytatták.

1890-re készült el mai, végleges formájában, mely akkor a világ legmagasabb épülete volt. A Münster – mely sosem volt székesegyház, hiszen Ulm nem rendelkezett püspöki székhellyel (ma is a stuttgarti evangélikus püspökséghez tartozik), valamint az épület maga is csak egytornyú – azóta is a világ legmagasabb keresztyén temploma. A grandiózus alkotás belül is számos egyedülálló értékkel rendelkezik. A leghíresebb olyan templom, ahol a görög és római filozófusoktól és íróktól kezdve a középkori tudósokon át számos ó- és újszövetségi faragott szobor áll. A világ legtöbb oltárával rendelkező temploma sajnos a képrombolás áldozata lett, de az ulmi polgárok nem engedték tönkretenni ezeket a míves alkotásokat, hanem a környék kisebb templomaiba helyezték át őket. Sajnos az úgynevezett kálvinisták az orgonát is eltávolították, de a 16. században pótolták, és pár évig a passaui mellett a világ legnagyobb orgonája volt az itteni. Köztudott, hogy 1763-ban még az egyik legismertebb művész, Mozart is játszott rajta. A második világháború végén az óvárost porig bombázták, de csodás módon a templom csak egy találatot kapott, melynek detonációja tönkretette az ablakokat. Az üvegek felújításához Hermann Einstein (a tudós apja) is hozzájárult, és adományából egy egyedülálló módon tipikus ószövetségi ábrázolás is került az épületre.

A templomból kilépve és a megmaradt óvárost járva botlottunk a világ legferdébb szállodájába. A patinás fachwerképület folyó felőli része ugyanis megsüllyedt, így a szálló ezen részén található szobák erősen lejtenek. A vendégeknek azonban nincs okuk aggodalmaskodni a pihenés és kényelmetlen alvás miatt, mert az itteni ágyak lábai úgy vannak lefűrészelve, hogy a fekvőfelület vízszintes legyen. A folyóparton továbbsétálva a hangulat csak fokozódott: énekesek, zenészek buzdították a lelkes futókat, akik a maratoni távból adódóan Újulmba is átkocogtak. Ez is egy érdekes történet. A hercegek és a különböző érdekkörök csatározásai a várost a Duna folyó mentén kettészakították. Így alakult ki a világ egyik legérdekesebb települése, hiszen a folyó jobb partja Bajorországhoz, a bal pedig Württemberghez tartozik. Ennek ellenére a polgárok szoros kapcsolatban élnek egymással, és már több évtizedes hagyománya van a Duna menti országok ulmi fesztiváljának. A folyó kilenc országot érintő népei közt mi, magyarok vagyunk a legtöbben, hiszen a Felvidéktől a Vajdaságon át a Vaskapuig megtalálhatók történelmi emlékeink. És még egy leg: Ulm mellett található Günsburg, ahol a német Legoland van... A Münsterben található makett mellett Botond áll több százezer legóelemből összeépítve.

A városnézést követően délután közös istentiszteleten találkozhattunk, ahol Varga Pál heidenheimi és Hieble Erika St. Gallen-i lelkész szolgált. A dicséret után német szokás szerint kávé és süti várt a terített asztalokon, ahol a kötetlen beszélgetést követően indult ki-ki haza az ilyenkor szokásos dugóban.