Azért jöttünk össze szűk másfél napra az ország minden részéből, hogy felelevenítsük, mit is kaptunk „Fóttól”, vagyis a kántorképző tanfolyamoktól. A hangulat különlegességét az adta, hogy egyszerre voltak jelen azok, akik a hatvanas években jöttek először fiatal gyerekként messzi városokból, falvakból, kis és nagy evangélikus gyülekezetekből – azokkal, akik aztán a hetvenes években, majd végül a nyolcvanas években kóstoltak bele először Fót csodájába. 

A program lényege az emlékezés és a hála volt. Emlékezés azokra, akik az evangéliumot és az egyházzene szeretetét, valamint a kántori szolgálat iránti elkötelezettséget át tudták adni a következő generációnak évtizedeken át, máig. Emlékezés azokra, akiknek köszönhetően megvalósulhatott ez a szolgálat a Mandák-otthonban. Emlékezés azokra, akik lelkészként, zenészként vagy éppen gondnokként, konyhásként végezték odaadó munkájukat Isten dicsőségére. Az emlékezés egyben hálaadást is jelentett, hiszen a mai formájában 1959-ben kezdődő kántorképzés szinte változatlanul végzi ezt a szolgálatot máig.

Rövid előadásokban név szerint megemlékeztek Mandák Máriáról, aki végrendeletében az egyházra hagyta épületeit és földjeit. Legidősebb Zászkaliczky Pál egykori fóti lelkészről, akinek többek között köszönhető, hogy az épület megmaradt az egyházban. Természetesen Kiss János bácsiról, aki évtizedeken át volt meghatározó alakja a fóti lelkiségnek gondnokként, otthonvezetőként, és aki egyenként ismert minden gyereket és fiatalt, és egyenként bízta rájuk az evangélium hirdetésének és a zenével szolgálásnak a feladatát. Kiss János emlékére megkoszorúztuk a Mandák-villa falán álló emléktáblát az otthon bejáratánál – tudva azt, hogy János bácsi nem értene egyet a koszorúzással, ha ma is köztünk lenne! 

Felidéztük együtt a tanárok és az arculatot meghatározó lelkészek neveit: kiemelten Trajtler Gábor egykori intézetigazgatót, aki a több évtizedes szolgálata alatt szinte mindenkit tanított. További szolgálók, akiknek hálás a kántorképző: Bálint József, Bencze István, Csorba István, Nyírő Gábor és Thiering Etelka. És természetesen azokra is emlékeztünk, akik már nincsenek közöttünk: Bohus Imre, Fasang Árpád, Gáncs Aladár, Gárdonyi Zoltán, Rezessy László, Sulyok Imre… 

A megemlékező előadásokat id. Zászkaliczky Pál és Demján Sándor tartották. A jelenkor helyzetéről az intézet jelenlegi vezetője, Bence Gábor beszélt. Győri János Sámuel régi filmeket készített elő és vetített a nyolcvanas évek Fótjáról. Vető István pedig a záró úrvacsorai istentiszteleten szolgált. 

És mi történt még? Összeszedtük, ki hogyan emlékezik Fótra. Napirend, énekkar, elcsendesedés, hangszeres órák, énektanítás, orgonák és harmóniumok, takarodó, ebéd, kert, jegenyefák… Az egyre oldottabb hangulatban egyre több és több áldott emlék került elő, mely véül mind ugyanoda vezetett: itt, Fóton valami megérintett, amit nem lehet, nem szabad elfelejteni. Ennek a jeleként került új facsemete is az egyre gyarapodó emlékfák közé: az FTT – Fóti Tesók Találkozója – emlékére. 

Szó esett a folytatásról is, hiszen jó volt együtt lenni. Várjuk a következő találkozót!

A szerzők: Ittzés Szilvia (egykori kántorképzős) és Bence Gábor (intézetigazgató)

KÉPEK:

VIDEÓ: