Sok kedves év elejei történetet őrzök. Amikor egy új iskolában kezdtem el tanítani, ahova korábban diákként jártam, éppúgy leültem a folyosón a termem elé az első tanítási napon, mint gyerekkoromban. Nem sokáig vártam egyedül, pár perc múlva egy anyuka érkezett sírdogáló csemetéjével. Míg a fiatal nő ügyeket intézett, mi kettesben maradtunk a kislányával.

– Hát te miért pityeregsz? – kérdeztem.

– Mert új tanárunk lesz – szipogta. – És én félek, hogy szigorú vagy undok lesz, vagy nem fog szeretni. Olyan jó volt a régi tanárunk! Miért is kellett elmennie?

– Hm – bólogattam. – Tudod, hogy kisbabát vár a régi tanárod. Nem azért ment el, mert nem szeret már benneteket. Most más feladata van pár évig. És lehet, hogy az új tanárod is izgul, milyenek lesznek a gyerekek hozzá, nem gondolod?

– Nem tudom – nézett rám meglepett képpel. – Csak rossz, hogy ismeretlen. Kicsit félek tőle. Tudod, hogy megy ez.

– Igen – biccentettem. – Az új sosem könnyű. De azért adhatnál egy esélyt annak is, hogy jó fej az új tanárod. Tényleg, hogy hívják?

A kislány szája ismét legörbült, úgy mondta ki az én nevemet.

Hát ezek után nem érveltem tovább. Hamarosan becsengettek, és én kinyitottam a kulccsal a termet, betessékeltem a gyerekeket meg a szülőket, és a tanári asztalhoz ültem.

– Hé, te! – suttogta újdonsült kis ismerősöm. – Oda nem ülhetsz, az a tanár néni helye. Meg fognak szidni. Inkább gyere ide, ülj mellém – és helyet szorított maga mellett számomra a padban.

De akkor már nem bírtam tovább mosolygás nélkül. Bemutatkoztam, és köszöntöttem osztályom megszeppent tagjait, akik között ott ült egy egészen piros arcú, lehajtott fejű lányka. Különben megszerettük egymást. És azért olyan kedves számomra ez a történet, mert kicsit beleláthattam, milyen érzés a gyerekeknek az újra várni.

Persze, tanárként is izgul egy kicsit az ember, de nem olyan régen egy még sokkal nehezebb dolgot fedeztem fel. Hogy milyen szülőként izgulni.

Az első gyerekeim nagyon figyelmes és szorgalmas teremtések voltak. Tudjátok, azok a fajták, akiket mindenféle versenyre küldenek, és a képük ott díszeleg állandóan az „Akikre büszkék vagyunk” táblán. Ennek ellenére akadt problémánk eddig is az iskolával. Kiközösítő, irigykedő, megfélemlítő osztálytársak, ha nem is gyakran, de előfordultak, de együtt megoldottuk ezt a helyzetet. A legkisebb gyerekem azonban olyan mértékben belekeveredett egy bántalmazó körbe, hogy a tanévet új iskolában kezdtük el.

Nehéz batyuval érkeztünk ide. A kisfiam megszokta, hogy bárki ráronthat bárhol, és ő nem tudja megvédeni magát. Verekedni nem szeret, nem is igen tud, ha kiabál a tanítónak, akkor árulkodósnak nevezik. Ha ott marad a nevelő körül szünetben, csúfolni fogják. Gyakran el se tudja mondani pontosan, mi történt, mert annyira megszeppen attól, ha többen körbeállják. Nehezen tudja elképzelni, hogy tiszta lappal indulhat. Hogy más szerep juthat neki egy másik közegben, azt reméljük.

Ki tudja, miért, az ember, sőt a gyerek is nagyon gonosz tud lenni a gyengébbel. Sokszor így vezetjük le a feszültséget, a saját kudarcunkat, sérelmünket; úgy mérgelődjük ki magunkat, hogy valaki gyengébbet, kisebbet, védtelenebbet bántunk. Nagyon furcsa ez, de még az ártatlannak tűnő pelyhes kiscsibék is rávernek a csőrükkel a lassabb, ügyetlenebb, botladozóbb társukra. Ilyenkor a kotlós szárnya alatt találhat oltalmat a kis áldozat. Van ebben valami szép üzenet: hogy mi is így futhatunk Istenünk oltalma alá, ahogy a kiscsibe. De bizony emellett szükség van bátrakra is, akik készek kiállni a gyengébb mellett.

Egy kis tanítványom egy időben elkezdte tépni a saját haját. Nem vettem rögtön észre, azt hittem, talán valami vitaminhiány miatt hullik a haja, vagy ilyesmi. A nagyszájú gyerekek közül egy viszont azonnal kiszúrta, hogy sebezhető pontot talált. Elkezdték ezt a kislányt csipkedni, csúfolni, rá-ráütöttek, amikor nem látta tanár. A kicsi még visszahúzódóbb lett, és már feltűnően kopasz foltok éktelenkedtek a fején.

Hittanórán ültünk le beszélgetni, mi történhetett vele. A szomszédjukban lakó gyerek ismerte annyira, hogy tudta, a szülei éppen válnak, és neki választania kellene, kivel akar élni. Ami persze teljesen lehetetlen dolog, mert egy gyerek mindkét szülőjével szeretne békében és szeretetben élni. A kislány a fájdalmát és a tehetetlenségét nem tudta másképpen kifejezni, ezért lett „hajtépő”.

Én is elhatároztam, hogy jobban figyelek a bajban lévőre, de volt egy bátor kis osztálytársa, aki igazi hősként állt oda a bántalmazott mellé. Mellette maradt a szünetekben, így a jelenléte védelmet adott a kislánynak. Hazafelé vele ment, az ebédlőben együtt ettek, a tesióra után együtt jöttek ki az öltözőből. Persze eleinte őt is csúfolták, taszigálták, de mivel ő amúgy jól volt, bátran kitartott. Mivel már ketten voltak, nem volt olyan könnyű beléjük kötni. A butaságokat meg se hallották, mintha semmi közük nem lenne az egészhez. És csodák csodája, a kötekedők ráuntak a piszkálódásra. A hajtépő kislány emellett felnőtt segítségére is szorult, de a bántalmazó kör megszakadt.

Az a legfurcsább, hogy gyakran a kötekedő maga is áldozat. Talán egy idősebb testvér őt alázza meg. Talán otthon nincs rendben valami, elhanyagolják, vagy éppen túlságosan is sok programmal és kötelezettséggel terhelik le. Vagy az iskolai kudarcait próbálja így túlélni. Mindenesetre fontos megtanulni, hogy a világ nem fekete és fehér. Nincsenek csak jó és csak rossz gyerekek. De aki bántalmaz másokat, az nagyon rossz úton jár.

Dühünket, idegességünket, izgalmunkat, tehetetlenségünket levezethetjük úgy is, hogy azzal ne ártsunk senkinek. Egy bokszzsák püfölése, egy nagy kör futás, egy párnát erősen a sarokba vágni, táncolni egy jót: mind-mind segít kiereszteni a „gőzt”. Jó, ha beszélgetni is tudsz valakivel arról, amitől félsz, ami bánt, szorít. És igen, nagy szükségünk van Istenre, aki érti, milyen nehéz embernek lenni. Meghallgatja a panaszkodó, dühös, mérgelődős imádságot is. Ő az, aki megnyugvást ad a háborgó szívnek.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 35–36. számában jelent meg 2018. szeptember 9-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.