A hiábavalóság érzése reménytelenné és közömbössé teszi az embert. Pál apostol is találkozott ilyen lelkülettel. Beszél olyan emberekről, akiknek a számára minden hiábavaló. Éppen ezért fontos, amit mond: „Ezért, szeretett testvéreim, legyetek szilárdak, rendíthetetlenek, buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, hiszen tudjátok, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban.” (1Kor 15,58) Tehát van olyan munka és élet, amelyikről ki lehet mondani, hogy nem hiábavaló. Van olyan munka, amelyet nem bán meg az ember; nem sajnálja rá az időt, áldozatot, fáradságot, mert igazán érdemes csinálni. „Buzgólkodjatok az Úr munkájában.” Mi az Úr munkája vagy – ahogyan Károli Gáspár fordításában olvassuk – dolga? Nyilván az Úrnak való engedelmességet, a neki való szolgálatot, az ő akaratának teljesítését érti rajta az apostol. Nem hiábavaló az a szó és tett, amely hitelesen megerősíti azt a tényt, hogy Jézus Krisztus az élet minden területén Úr. Érdemes mindazért fáradozni, munkálkodni, amivel Jézust ábrázoljuk ki a világ előtt. Mondhatjuk egészen személyesen, hogy a Jézus megismerésére fordított időt még sohasem éreztük hiábavalónak. Soha nem bántuk meg az imádságot, amelyet elmondtunk. Fordítva viszont nagyon sokszor megbántunk és hiábavalónak éreztünk sok olyan időt és áldozatot, amelyet tőle elvéve, rajta megspórolva másra fordítottunk.

Mindent érdemes hát elkövetni azért, és minden áldozatot megér az, hogy az élet konkrét helyzeteiben úgy cselekedjek, ahogy Jézus tenné a helyemben. Az a mozgalmas élet, amelynek során a mindennapi munkánkat végezzük, az élő Krisztusnak a világgal való találkozási helye és alkalma. Ahol élünk és dolgozunk, ott találkozik a világ Jézussal, a szeretetünk és áldozatunk szerény tetteiben. Az Úr munkájában állni azt jelenti, hogy úgy tekintünk minden embert, mint akiben Jézus maga kéri és várja a szolgálatunkat. És ez igaz egyetemes vonatkozásban éppúgy, mint személyes viszonylatokban. Mindent meg kell tennünk azért, hogy az emberek egymás mellett élése emberhez méltó, igazságos és méltányos legyen. Az Úr dolgában való munkálkodás elvezet bennünket a világ minden fájdalmának, szenvedésének a közepébe. Minden nyomorúságban lévő ember segélykérését úgy kell hallanunk, mint Krisztus hívását. Felebarátjává kell lennünk mindazoknak, akikre olyan anyagi vagy lelki terhek nehezednek, hogy egyedül nem tudják hordozni. Pál apostol nem véletlenül kérdezi: „Ki beteg, hogy én is beteg ne volnék?” (2Kor 11,29; Károli-fordítás) Ha tehát valakit gyaláznak, mi is felszisszenünk. Ha valaki árván marad, mi is elhagyatottnak érezzük magunkat. Ha valakit igazságtalanság ér, mi is megalázottak vagyunk. Ha valaki rongyos, mi is fázunk. Ha valakinek fájdalma van, az a mi fájdalmunk is. Ha valakit bántanak, a mi arcunk és szívünk is fáj. A világ bűnével való találkozás fájdalmat jelent számunkra is, de ez a fájdalom nem hiábavaló az Úrban. Nem kár érte. Nem fogjuk megbánni, ha a krisztusi szeretet szavát és mozdulatát érleli bennünk.

A mi modern, nyüzsgő, nyugtalan világunk a maga feszültségeivel nem kedvez az egész életre szóló, tiszta szeretetkapcsolatoknak. A házasságban  sem, a barátságban sem, és a gyülekezetben sem. Meg kell mutatnunk a világnak, hogy milyen az a szeretet, amely a Krisztuséból merít mindennap újra és újra, és mindent meg kell tennünk, hogy az emberek között felragyogjon az igazi szeretet szépsége és valósága. Minden cselekedet, amelyet neki engedelmeskedve teszünk, egy-egy téglája Isten épülő országának, tehát megmarad örökre.

Ha tehát alkalmunk van bármi jót tenni valakivel, békességet munkálni, segíteni, megbocsátani, akkor jusson eszünkbe, hogy ez az, amit mégis érdemes megtenni, mert nem hiábavaló.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 37–38. számában jelent meg 2018. szeptember 23-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.