Eperjes, a lutheránus szabadgondolkodás városa után további két állomás van ebben az élettörténetben: a pesti könyvtár és a palkonyai raktár. Könyvtár, ahol hallatlan mennyiségű tudást szívott fel magába. Szinte minden megismerhetőt megismert: a taoizmustól az egzisztencializmusig, az archeológiától az asztrofizikáig, a misztikától a matematikáig, a mitológiától a zeneelméletig, és ahol rájött arra, hogy az Újtestamentumot fölösleges felvenni a száz legjobb könyv közé, mert az minden ember szívébe írott jel, s ha ez a jel valamely szívből hiányzik, azon a többi száz könyv sem segíthet.

A könyvtár után következett a raktár. Ott nem szellemi értékeket, hanem anyagi termékeket rendezgetett: deklasszált Michelangelóként még csak nem is széklábakat faragott, hanem csak anyagot szállított a faragóknak.

További állomások: a deportálás és a zuglói otthon. Az egyik helyen a kivetettség élménye nyomasztotta: senki és semmi vagy! A másik helyen a befogadottság élménye boldogította, a meleg emberi, hitvestársi szó: mindenem vagy! Láthatatlan történetének szemszögéből nézve ezt a kettős állomást egy bibliai helységnévvel Sareptának nevezhetjük. Ő is így nevezte. Egyik kiadatlan művének is ez a címe: Sarepta. Sarepta Szidónban van, nem az ígéret földjén. Sarepta Illés próféta számára exilium. De Sareptában van egy otthon, ahol a menekülő, fenyegetett prófétát befogadják. Ebben a sareptai feszültségben válik Hamvas Béla olyan kemény hitű, sziklaerkölcsű prófétává, aki a logika, a szatíra és a könyörtelen analízis fegyverével öldökli Baál pogány hitű, laza erkölcsű papjait, de ugyanebben a sareptai feszültségben formálódik olyan gyengéd és szelíd prófétává is, aki ráborul a halott lélekre, hogy szeretetének és szellemének szikrájával megelevenítse.

És most itt van Hamvas Béla utolsó földi állomásán, a ravatalon. Mi pedig itt állunk a legnagyobb, az igazán személyes kérdés előtt: mi ez? Finis (vég)? Annihiláció (átalakulás)? Teleia (eltávolodás)? Az bizonyos, hogy a látható történetnek itt a vége, de itt és most hangzik fel csendesen és mégis zúgó erővel, szívekig érő hatalommal az újtestámentumi bizonyságtétel: a láthatatlan örökkévaló!

Egyik esszéjében azt írta: ha valami remekmű, azt nem kell kinyomtatni, emberekkel megismertetni. Elég az, hogy ami remekmű, az odakerül Isten elé, az Ő szent és örök tudatába. Nem tudom, vajon Hamvas Béla kiadatlan műveit megismerik-e valamikor az emberek. Erről a történelem ítél. Azt sem tudom, hogy ezek a művek örökkévaló művek-e. Erről Isten ítél. Csak azt tudom, hogy láthatatlan története folytatódik a hitves és a testvér, a barátok és tanítványok szívében, emlékező szeretetében. S azt is hirdetem, hogy láthatatlan élete belesimul Isten örök szeretetébe.

Ami Hamvas Bélából láthatóvá vált, annak vége van. Ami láthatatlan volt, az ott van az örökkévalóságban. Nem azért, mert roppant szellemi erőfeszítéssel ő odagyötörte magát a végtelenség kapujába, hanem azért, mert vezette s most tartja őt az örök irgalom, a végtelen szeretet. Ámen.