– Ezt hogy érted?

– Hát, hogy amikor majd megyünk a kiállításra, és nem szabad elővenni a mobilt, akkor majd elővehetjük mégis, hogy lefotózzuk a dolgokat?

– Persze hogy lehet fotózni!

Aztán amikor ott vagyunk, én csak ámulok a múlton, és próbálok belegondolni a lehetetlenbe, hogy mit is üzen nekünk az az ágyúgolyó a komáromi erődben, egy rokka a nagyvelegi tájházban vagy az a két összegabalyodott agancsú szarvas a mezőgazdasági múzeumban. A Kós Károly-féle templom üvegablaka vagy éppen Batthyány Lajos sírja…

De így van ez a farsangon is, az osztálykiránduláson, a diáknapon, az állatkertben vagy karácsonykor: én csak legeltetem a szemem rajtuk. Milyen viccesek, helyesek, jópofák ezek az én ötödikeseim! Lám, milyen képet vágott Dani, amikor kibontotta az ajándékát! Nézd, hogy bámul Rékára az a zsiráf! És ki ez a felismerhetetlen arc a boszorkányjelmez mögött? No, és Peti mennyire büszke az érmére! Odáig vagyok meg vissza.

És ők? Az én tündéri ötödikeseim? Ők is, persze, ők is odáig vannak és vissza. Úgyhogy elő is kapják gyorsan a telefonjukat, hogy örökké az övék legyen a múló pillanat: az ötven-hatvan ágyúgolyó, a tizenvalahány szarvas, a Batthyány-sír elölről, hátulról, jobbról, balról, srégen szemből; mind a száz-egynéhány tájházi csetresz a tilolótól a péklapátig; és persze milliónyi fotó Daniról, Rékáról, Petiről és a zsiráfokról, tíz másodpercenként elkapva az állkapocsmozgásukat kockáról kockára, fázisfotóról fázisfotóra haladva, amíg csak tart a…

De mi is? Mitől lesz ennek vége? Minek kell elfogynia, hogy végre szimplán és egyszerűen csak nézze azt a tárgyat, csak élvezze a pillanatot, vagy csak belegondoljon egy másodpercre bármibe is? Hát, úgy látszik, a tanárnő türelmének kell elfogynia, mert kész, ezt befejeztük, ez így nem mehet tovább, irgum-burgum! Teszed el a mobilt azonnal! Nem, dehogyis lehet fotózni! Hát mit képzelsz, hogy állandóan csak a mobilodon lógsz, nem hiszem el, hogy még itt is, a tudás csarnokában, nemzeti sorsunk szent emlékhelyén, a természet lágy ölén, az ünnep meghitt pillanatában, a jókedv tetőfokán még most sem tudsz másra gondolni, mint hogy hova tetted azt a nyavalyás mobilt…

De nem, ez így semmiképp sem jó, hiszen ettől ezek a hivatalos néven „tanórán kívüli alkalmak”, amelyektől elvileg színesebbé válik diák és tanár monoton, négy fal, egy tábla és tizenöt pad közé zárt élete, no, ettől ez csak egy újabb fejezet lesz a szokásos tanár-diák csatában. Pedig nem ez a cél, nagyon nem!

De mi is a cél? Nem is tudom. Hogy megmutassuk, Batthyány tényleg el van temetve valahova, ergo tényleg élt, és nem csak megtanulandó tananyag? Vagy hogy a zsiráf tényleg nagyon fura állat, a tankönyvben nem is nagyon jön át, hogy mennyire magas? És az a biosztananyag a csigolyákkal és nyakhosszúsággal, no, ez pont itt a zsiráfnál valóban elgondolkodtató? Vagy hogy az a sok népmesei fordulat a rokkával, hogy az tényleg egy konkrét valami, nem csak egy szófordulat?

Vagy az osztálykarácsony, osztályfarsang, osztálykirándulás, osztálybuli, osztályszíndarab, osztályfellépés, osztály-osztálydíszítés, osztály-osztálytakarítás, osztály-osztálymindenféle? Nem is tudom. Az a cél, hogy közösséggé kovácsolódjunk? Hogy színesítsük a kiszámítható iskolai életet? Hogy ráérezzünk a közös munka ízére? 

Igen, igen, ezek mind a cél, és teljesen érthető, hogy az az ízig-vérig 21. századi, saját útját tapogatózva kereső, mégis a hasonmások tömegében felolvadni vágyó kiskamasz mindezt meg is akarja örökíteni! Hiszen új infó! Új helyzet! Új látvány! Úgyhogy gyerünk, elő a mobilt, vagy már elöl is van, ott a kezedben, megfogod, magad elé, érintés, aztán jöhet is a következő pillanat, megint emel, érintés, pillanat-emel-érintés, és így tovább, és közben már magadat is nézegeted a képernyőn, aztán az előbb készült fotót, aztán magát a mobilt, hogy mi mindent tud, és már bele is zuhantál, mélyen, mélységesen bele. Már mindegy is, hol vagy: a nemzeti sírkertben, a fővárosi állatkertben vagy a tanteremben, a leszegett tekinteted már nem lát mást, mint a kezedben tartott cuccot. Már mindegy a zsiráf, és Batthyány is mindegy.

És mi lesz közben a tanulással? Mi lesz a közösségépítéssel? A munkával? Az emlékezéssel? A színesítéssel? A felfedezéssel? Meg tudjuk-e mindezt valósítani tanár-diák csata nélkül? Passzív duzzogás és aktív sértődés nélkül? Kifejezett szabályáthágás és intők nélkül? Esetleg örömmel? Lelkesen? Szép tanári kihívás! Úgyhogy újra próbálkozom:

– Igen, persze hogy lehet fotózni. Csak legyen az a szabály, hogy egy kicsit várj vele, ne nyúlj azonnal a zsebedbe, hanem nézd, amit nézni kell! Lásd! Élvezd! És főleg bírd ki, hogy ezt a pillanatot vagy látnivalót most minden masina nélkül, közvetlenül és direktben kell zsebre vágnod és megőrizned. Hogy aztán hazaérve „csak” a szemed csillogása és a szavaid ízessége mesélje majd el, milyen is volt az az ősöreg ágyúgolyó, az a felhőkig érő zsiráfnyak vagy az a mulatságos meghökkenés Dani arcán. Hidd el, érdemes kipróbálni, sőt akár rá is szokni! Micsoda szép cél! 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 39–40. számában jelent meg 2018. október 7-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.