Olvasd: Máté 11,2-10

„[B]oldog, a ki énbennem meg nem botránkozik.” (6. vers)

„Te vagy-e az eljövendő, vagy mást várjunk?” – Keresztelő Jánosnak ez a kérdése igen mélyről szállt. Nem azért, mert a börtön fenekéről küldte, hanem azért, mert a kétség mélységében fakadt, megingott benne Jézus messiásságába vetett hite, úgy érezte: csalódott Krisztusban.

Ez a kérdés örök emberi kérdés. Ma a legtöbben így fogalmazzák meg: nem jutott-e csődbe az egyház? Kétezer éve dolgozik egy ilyen óriási méretű és erejű szervezet, mint az egyház, és hol van mégis az Isten országa? Megváltozott sok minden a földön, és vajon nagyobb-e Isten dicsősége, jobb-e az ember, mint volt kétezer évvel ezelőtt? Látszik-e valami a világon abból, hogy itt volt, itt van, dolgozott és dolgozik kétezer éve az anyaszentegyház?

Nem lehet tagadni, hogy a megváltozott életkeretek között is változatlanul a régi az ember, nem ad nagyobb dicsőséget Istennek, több szeretetet az embernek, tartósabb békét a világnak. Ezért nem lehet zokon venni, ha vannak, akik Jézus egyházának a csődjéről beszélnek, s azt hangoztatják, hogy valami újra van szükség, amely meg tudja valósítani azt, amit az egyház nem tudott megcsinálni.

Vannak, akik a keresztyénség és az evangélium csődjéről beszélnek, sőt Krisztus csődjét emlegetik, s levonják a következtetést: más megváltóra van szükség!

Meg kell vallanunk, hogy ennek a csalódásnak van ténybeli alapja. Keresztelő Jánosnak is volt valami igaza, mikor kételkedett Krisztusban. Nem látszott semmi abból, hogy elkövetkezett az Isten országa. A római megszállás tovább tartott, a földi nyomorúság nem csökkent, a bűn ereje nem tört meg. Ma is van alapja a csalódottság érzésének. Ki merné mondani, hogy ez az ország, amelyben élünk, Isten országa?

Kérdés azonban az, hogy jogos-e a csalódottság érzésében rejlő szemrehányás a mi részünkről? Nem azért csalódott-e Keresztelő János és általában az ember Krisztusban, mert olyat várt Tőle, amire Ő sohasem vállalkozott, aminek nem vállalása felől sohasem hagyta kétségben az embereket? Krisztus nem jött hadvezérnek vagy társadalmi reformátornak.

Nincs jogunk Krisztusban való csalódásról beszélni, mert csak a Róla való hamis elképzelések mondtak csődöt. Annak a kérdésnek is a szemébe kell néznünk, hogy nem azért csalódtunk-e Krisztusban, mert valamit nem adtunk neki, amit programja valóra váltásához tőlünk követelt? Az embert ugyanis Isten erkölcsi lénynek teremtette, ami azt jelenti, hogy felruházta az ellenállás jogával. Ezért mindig ott van Jézus kérdése: Hiszed-e ezt? A hit, melyet Jézus az emberben keres: az engedelmesség magatartása, a hitetlenség az ellenállásé. A hit kibontakoztatja Jézusnak az ember életében véghezvinni szándékolt programját, az ellenállás pedig útját állja annak. Az emberek ellenállása Názáretben is béklyóba verte Krisztus áldó kezét. Nem a názáretiek csalódtak Krisztusban, hanem Jézus csalódott bennük.

Ahelyett tehát, hogy beállnál azoknak táborába, akik akár szívük mélységes megrendüléséből, akár eltanult szólamokból Krisztus csődjéről beszélnek, előbb nézz önmagadba, s lásd meg, hogy mindez, amit Krisztusnál tehetetlenségnek látsz, egyházában gyámoltalanságnak bélyegzel, evangéliumában erőtlenségnek tartasz, és aminek konkrét bizonyítékait látod józan szemmel a magad, családod életében, a gyülekezetben, a nemzetben, nem Krisztust vádolja, hanem téged. Ember, lépj le a pódiumról, melyen vádolod Krisztust, s ülj le a vádlottak padjára, mondván: „Verem a mellemet: miattam, hitetlenségem, engedetlenségem, ellenállásom miatt hullanak a világ gyalázásai az igaz Megváltóra...” Ahelyett, hogy Krisztusnak tennék szemrehányást, megalázkodva és bűnbánattal elfogadom Krisztus szemrehányását: „[H]ányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, miképen a tyúk egybegyűjti kis csirkéit szárnya alá; és te nem akartad.” (Máté 23,37)

Nem várok mást! Ő az, akire várt a világ. Ő az, aki eljövendő volt, és eljött. Feladom minden ellenállásomat, meghódolok Előtted. Még a börtön fenekén, bitófa árnyékában, hóhér villogó pallosa alatt is hiszek Benned, Uram, Jézus Krisztus, Isten egyszülött Fia, én Megváltóm!

Uram! Hálát adok Néked kegyelmedért, hogy egyszülött szent Fiad miattunk, érettünk, helyettünk odaadta tiszta, bűntelen életét a keresztfán, s lett Megváltónk a bűntől, a hűn büntetésétől, az örök kárhozattól, és biztos út az örökélet felé a Benne való hit által. Ámen.

„Jézus, örömmel fogadlak, / Áldott légy, hogy eljöttél, / Hittel téged megragadlak, / Hogy megváltómmá lettél. / Már többé el nem eresztlek, / Szállásra szívembe veszlek. /Hozzád köt a szeretet / Mindörökké engemet!” (143. ének)