Ahogyan 2012 óta minden évben, úgy idén is Tamás-misével kezdődött az ünnep a falu szépen felújított kultúrházában. Elsőként az egyházmegye missziói felelőse (és a nap a házigazdája), Weltler Gábor köszöntötte az egybegyűlteket. A liturgiát a megyében szolgáló lelkészek végezték, az énekeket Németh Szabolcs lelkész és a Szivárvány zenekar kisérte.
Ittzés János nyugalmazott püspök hirdette Isten igéjét. Prédikációjában arról tett bizonyságot, hogy az egyházban minden Krisztus! Ami nem őáltala, ővele és őbenne történik, az felesleges és értelmetlen. 2Kor 5,14–6,2 alapján – egyebek mellett – az igazi békességről beszélt, amelyet nem posztós asztalok mellett két fél ír alá, hogy aztán elhallgassanak a fegyverek, hanem arról, amelyet Jézus Urunk szerzett értünk, helyettünk és miattunk hulló vére, ártatlan szenvedése és halála által. A keresztyén ember békessége ezért a golgotai kereszt felől árad. Így tisztázta Isten a bűn miatt megromlott viszonyt közte és a világ között, valamint ember és ember között. Ott, a kereszt lábánál kerülhetünk egészen közöl őhozzá és egymáshoz. Most! Mert most van a kegyelem ideje, amikor hangzik az evangélium. Vigyáznunk kell, hisz nem tudjuk, hogy még holnap is hallhatjuk-e!
A Tamás-mise sajátos része az úngynevezett imádságjárás: a testvérek részesülhettek személyes áldásban és keresztségre emlékeztető áldásban, de volt lehetőség gyertyagyújtásra és imádságírásra is. Az istentiszteletnek ezen a részén a népes gyülekezet minden tagja megmozdult. Az ünnep az általános könyörgésekkel folytatódott, majd a szentségi liturgiával zárult.
Ezután a helyi gyülekezet felügyelője, Horváthné Somogyi Renáta köszöntötte a testvéreket.
A közös ebédet és a megterített asztalok melletti testvéri beszélgetést követően a délutáni program – Huszárné Németh Izabella igazgatónő rövid beszéde után – egy rendhagyó bizonyágtétellel kezdődött.
Weltler Gábor lelkész, iskolalelkész 2Kor 12,9–10 alapján szólt arról, hogy bár a legkisebb gyülekezeti fenntartó a malomsoki gyülekezet, és a legkisebb evangélikus intézmény a Kmety-iskola, a Szentírás igéi mégis arra biztatnak, hogy a kicsinyeknek nem kell félniük, hiszen Isten számára fontosak vagyunk. Övé a hála, hogy az elmúlt tíz évben, minden nyomorúságunk, hibánk és bűnünk ellenére megtartott minket kegyelmesen. Felhívta a lelkész a figyelmet arra a veszélyre is, hogy az ilyen ünnepeken sokszor csak az emberek szolgálata, fáradozása kerül előtérbe, hogy aztán az embereké legyen a dicséret. Mi nem ünnepelhetünk így – mondta, inkább Weöressel együtt valljuk: „Valaha én is úr akartam lenni; / ó bár jó szolga lehetnék! / De jaj, szolga csak egy van: az Isten, / s uraktól nyüzsög a végtelenség.” Sajnos nem csak jó gazdák, de valójában még jó szolgák sem voltunk az elmúlt években. Jézus azonban, aki az Úr szenvedő szolgálja, aki saját elmondása szerint is szolgálni jött közénk, hordozza vétkeinket. Őmiatta lehetünk együtt, ezért az ő szolgálata az ünnep fókusza. Sokat fáradoztunk az elmúlt tíz évben, és ez nem volt könnyű. De tegyük fel így a kérdést: Velünk könnyű dolga van az Istennek? Keményszívű, keményfejű és keménynyakú népe vagyunk, ő azonban nem mond le rólunk. Ezért nem a mi fáradozásunk, hanem az ő kegyelmének értünk való fáradozása az igazán lényeges, mely neki is nehéz volt, halálosan nehéz. Az, hogy ma itt vagyunk, gondviselő szeretetének nagy csodája, ezért egyedül övé a hála és a dicséret.
A bizonyságtétel kezdetén óvodások, a végén iskolás diákok mondtak „istenes” verseket, és énekeltek Krisztust dicsérő énekeket. A napot Polgárdi Sándor esperes áhítata és úti áldása zárta, aki megemlékezett a tíz évvel ezelőtti kezdetekről, a megtett útról, de felhívta a figyelmet arra is, hogy nemcsak múltunk és jelenünk, hanem Isten kegyelméből jövőnk is lehet. A keresztyén embernek van Krisztusa, ezért van reménye, és erről a reményéről újra és újra számot kell adnia.