Memento mori – emlékezz a halálra, mondták a régiek. Nemcsak bal és jobb kezünk két nagy M betűt formázó ráncai vagy éppen a nyirkos őszi idő a hulló falevelekkel emlékeztetnek minket az elmúlásra, hanem közelből és távolból érkező hírek is, amelyek betegségről, balesetről, tragédiáról szólnak.

Memento mori – emlékezz a halálra. A katolikus temetéseken a szertartás végén a pap azért az emberért imádkozik, aki elsőként fogja követni az elhunytat. Ki tudja ilyenkor, ki lesz a következő, akinek el kell indulnia minden halandók útján? Rossz esetben összerezzen ilyenkor az ember, vagy elhessegeti magától a kísértő gondolatot, jobb esetben együtt mondja a Zsidókhoz írt levél szerzőjével: „…nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük.” (Zsid 13,14).

Memento mori, emlékezz a halálra. Az immár magunk mögött hagyott halottak napjának ez a komor felszólítása. Egyházi rendtartásunkban viszont a mai vasárnap – az egyházi esztendő végén, egy héttel ádvent előtt – ezt a beszédes nevet hordozza: „az örök élet vasárnapja”. A halottak napjától a mai ünnepig vezető ívet ez az ősi szerzetesi ima határozza meg: „Uram, emlékeztess engem halálomra gyakran; de emlékeztess örök életemre még gyakrabban.” Kosztolányi pedig ezekkel a sorokkal zárja Boldog, szomorú dal című, torokszorító versét: „Itthon vagyok itt e világban, / s már nem vagyok otthon az égben.”

A mai vasárnap arra tanít, hogy próbáljunk otthon lenni az égben is. Mert ott van a mi igazi hazánk. Nincs itt maradandó városunk, két ország polgárai vagyunk. Mennybemenetele előtt azt mondta tanítványainak Jézus: „Én elmegyek, hogy helyet készítsek nektek.” Pál apostol arról beszél, hogy ugyan szereti ezt a földi világot, de már vágyódik elköltözni és Krisztussal lenni (Fil 1,23). Magam is sokszor álltam már úgy meg haldokló ágyánál, hogy éreztem: a testvér, akinek gyengülő kezét foghatom, lélekben mintha már odaát lenne. Boldog az az ember, aki – a betegek szentségével vagy úrvacsorával megerősítve – készen áll a nagy útra. Az Evangélikus énekeskönyv egyik éneke így kezdődik: „Hazavágyom / igaz otthonomba, / ahol Atyám lakik…” (EÉ 522) Lehet, hogy a betegnek a maga fizikai állapotában légszomja van – ám ennél erősebb a lelki vágyódás, melyet akár „égszomjnak” is nevezhetünk. 

Ma számos – elsősorban protestáns – templomban megemlékezünk azokról, akik az elmúlt évben hunytak el. A feltámadott Jézusért és az ő ígéretében bízva az örök élet reménységével gondolhatunk rájuk és imádkozhatunk értük: 

„Élet-halál Ura, jó Istenem!
Ne engedd felednem, hogy utas vagyok e világon, vándorló néped egy tagja.
Ne engedd felednem, hogy nekem is át kell mennem a halál szoros kapuján egyedül.
Tégy késszé az elmenetelre, Uram!
Tégy szabaddá földi kincsek imádatától, hogy könnyű szívvel távozhassam.
Tégy függetlenné, hogy ne ragaszkodjam senkihez jobban, mint tehozzád.
Segíts elrendeznem dolgaimat, amíg időm van itt.
Adj erőt a bocsánatkéréshez és a bocsánatadáshoz.
Szabadíts meg a félelemtől, hogy ne rettegjek az ismeretlentől, és a döntő pillanatban is rád, ismerősömre gondolhassak.
Adj türelmet, hogy elviseljem mindazt, ami halálomat megelőzi itthon vagy a kórházban.
Adj bátor hitet, tág ölelésű szeretetet, jó reménységet, ha halálomra gondolok.
(…)
Köszönöm, hogy hozzád készülhetek, s majd örökké veled lehetek a mennyei gyülekezetben.
Köszönöm, hogy munkatársad lehettem itt, és örökké dicsérhetlek az örökkévalóságban.
Emlékeztess halálomra gyakran, és kérlek, emlékeztess örök életemre még gyakrabban.”

Elhangzott a Kossuth Rádió Vasárnapi Újság című műsorában 2018. november 25-én.