– Homiletika ökumenikus palettán címmel jelent meg az a tizenhat előadást tartalmazó kötet, mely az igehirdetés aktualitásait és kihívásait tárja az olvasó elé. A kötetben református, katolikus és evangélikus előadások olvashatóak. Mi volt a kiindulópont ahhoz, hogy az igehirdetés kérdéseit ökumenikus körben értelmezzék?
– Évek óta azt érzem, hogy a homiletikában egy nagy fordulat állt be. Az amerikai új homiletikai irányzatoknak az elterjedése szerte a világon érezhető. Ezen belül a katolikus, református, evangélikus igehirdetést Európában szintén a változás határozza meg. Valami új kezd kirajzolódni, ugyanakkor nagyon sokan ragaszkodnak a régihez is. Eddig az egyetemi homiletika előadásoknál mi a saját, evangélikus megközelítésünkből szólaltattuk meg a homiletika elméletet. Ma azt érzem, hogy összefüggnek egymással a különböző keresztény felekezeteknek a homiletika területén tett lépései. Ezek nem konfesszionális kötöttségűek, hanem sokkal inkább az igehirdetésnek a mai modern missziói dimenziója érdekében tett lépések.
– Hogyan jellemezné a mai evangélikus homiletikai íveket?
– A legfiatalabb generáció arányaiban sokkal többször jut külföldre, mint az előző időszakban. Jelenleg az evangélikus egyházunkban – ebből is fakadóan – többszínű igehirdetési palettával találkozhatunk. Voltak, akik Németországban konzervatívabb egyetemen tanultak, viszont voltak, akik ugyanabban az országban progresszívabb gyülekezeti modellel ismerkedtek meg, míg évente több hallgatónk amerikai ösztöndíjban részesült. Ezek a hallgatóink – most már ők a lelkészi kar jelentős részét alkotják – hozták haza az adott iskolák színeit. Martin Nicol Dramatizált homiletika című kötetét amikor kiadtuk, már akkor éreztük, hogy az igehirdetésben valóságos változás érzékelhető. Rövidebbek, élet-közelibbek lettek az igehirdetések. Felismertük, hogy a mostani tömegkommunikációs kívánalmaknak egyre jobban meg kell felelnie az egyházi beszédnek. Ma az a jellemző, hogy egy fiatal generációnak teljesen új igehirdetési felfogása és gyakorlata érte el az evangélikus egyházat.
– Martin Nicol könyvének 2005-ös magyar nyelvű bemutatóján azt hangsúlyozták, hogy paradigmaváltásra van szükség az igehirdetési nyelvezetben. Mára ez megtörtént?
– Az evangélikus egyházban ez a folyamat játszódik le. Ezért is döntöttem úgy, hogy nem egyedül tartok homiletika órát, hanem katolikus és református testvéregyházaknak egy-egy szakemberét kérem fel előadást tartani. Szinte mindjárt az elején kiderült, hogy bár mindenki a maga felekezetének megfelelően közelítette meg az adott kérdést, mégis azok nagyon hasonló kérdéseket vetettek fel. Ez a sorozat lett kötetbe szerkesztve. Egyik érdekessége a könyvnek, hogy nagyon sok új információ található benne, ugyanakkor minden előadásnál meghagytuk azokat a részeket, amik azonosak. Ezzel is jelezni akartuk az olvasónak, hogy bizonyos felfogásokhoz és kérdésekhez ökumenikusan is azonosan állunk.
– Miben változott a mostani homiletikai szemlélet?
– Az egyik legizgalmasabb kérdés az, hogy a korábbi versidézetek, illusztrációk helyett ma mást kínálunk. Azt, hogy úgy éljen egy igehirdetés mint maga egy esemény, egy történés. Azaz nem illusztrációval színezem a prédikációt, hanem az igehirdetés önmagában olyan esemény, amely mint egy illusztráció él. Vagyis az igehirdetés hallgatója úgy élhet meg egy prédikációt, mint amiben ő benne van, ami most játszódik le. Ez teszi sokkal elevenebbé az igehirdetéseket.
– Ez egyúttal egy új prédikációs nyelv kialakulását jelenti?
– Mind a két testvéregyházban ugyanúgy mint a mienkben érezhető az, hogy még mindig elmenekülünk egy furcsa, „prédikációs nyelvezetbe.” Egyrészt azt szoktuk mondani, hogy ez az igehirdetés sajátja, másrészt az is érezhető, mintha nem vállalnánk fel a mai aktuális kérdéseket. Nemcsak az a probléma, hogy ezt nem tesszük meg, hanem egy olyan nyelven beszélünk, amin a hallgató már nem beszél. Hogy tudunk odatalálni azokhoz a képekhez, nyelvi eszközökhöz, amiben a hallgató benne él és természetes számára? Véleményem szerint úgy, hogy a most felnövekvő generáció felvállalja a saját korosztályának a nyelvét az igehirdetésben is! Ez nem színvonalesést jelent, hanem sokkal inkább aktuális hangot és egy olyan érthető beszédstílust, amiben nem válik idegenné a szószéki nyelv. Az igehirdetés akkor él, ha formája, megjelenése és tartalma változik, de az alapja, a Krisztusról szóló beszéd nem változhat. Igehirdetőként törekednünk kell rá, hogy a változás, változtatás igénye - amíg csak prédikálunk - mindig bennünk legyen. Többek között ilyen kérdésekre kerestük közösen a válaszokat, hogy az egyháztörténet folyamán, az egyes történelmi korok nagy igehirdetői – például Kálvin János, Luther Márton vagy Martin Luther King – hogy élték meg a szüntelen megújulás igényét.
– A szüntelenül megújuló igehirdetéshez fontos kérdés, hogy az, aki prédikál azt hogyan teszi...
– Az istentisztelet egésze egy nagy egység, melyben az igehirdetés és úrvacsora a két kimagasló esemény. Tudomásul kell vennünk, hogy a mai prédikációs beszéd a mai retorikai szabályoknak megfelelően kell, hogy felépüljön, azaz nem lehet túl hosszú. A ma embere a média hatására hozzászokott ahhoz, hogy nagyon rövid idő alatt megkapja a számára szükséges információt. Ez azt eredményezte, hogy bizonyos időn túl – ez tíz-tizenöt percet jelent – a figyelem ellankad. Az igehirdetőnek erre figyelnie kell. Fontos lenne, hogy a tömegkommunikációban történő igehirdetés világát felfedezzük. Vannak olyan próbálkozások, amelyek azt hirdetik, hogy ki kell lépni a templom falain belülről. Erre érdemes hangsúlyt fektetni. Meg kell értenünk, hogy van egy látható, tapasztalható gyülekezet, és szerintem legalább ugyanakkora az a kör, akik valamilyen médián keresztül hallgatják az igehirdetést, miközben nem ülnek ott a templomban. A médián keresztül hallgató emberek többek között abból a szempontból nagyon érdekesek, hogy mit hallanak ki a beszédünkből. Az a kérdés, hogy mennyire válik a szó-szoros értelmében misszióivá az, ami elhangzik! Itt is van olyan hozzáállás, tapasztalat, amiben lehetne közelíteni egymáshoz, amit más felekezetektől át lehetne venni. Mindegyik felekezetnek van egy prédikációs színe, az újítási, megújulási vágy pedig minden lelkészben ott van. Ebben akkor tudunk segíteni egymásnak – és magunknak –, ha egy kicsivel több figyelmet fordítunk mások prédikációs gyakorlatára és elméletére. Ne felejtsük el: az igehirdetésnek színesnek kell lennie, így az igehirdetésről való gondolkodásnak is sokszínűnek kell lennie. Ettől néha félünk, mintha nem mernénk bevállalni, viszont amikor ezt megtesszük, akkor mindig örülünk neki.
– Mi a célja a kötetnek?
– Fontosnak tartom nemcsak az igehirdetést magát közzétenni, hanem a prédikációval való elméleti foglalkozásnak a szintjeit, témáit – ökumenikus szinten – egymással megismertetni. Ennek a könyvnek az az egyik célja, hogy ezt megtegye. A másik cél az, hogy bátorítást adjon a lelkészeknek az új próbálkozásokra. Az aktualitások bátrabb felvállalása cél, de ez nem történhet a krisztocentikusság rovására. Nem szabad azt gondolni, hogy ha valami aktuális, akkor az nem lehet krisztocentrikus! Krisztus jelenléte a mai világban a szavainkon keresztül akkor igazán átütő, ha mai történetek jelennek meg a szószéken. A létbátorság és a mai küzdelem, ami Magyarországon sok ember életében egzisztenciálisan is érzékelhető, úgy jelenjen meg a prédikációban, hogy a hallgatónak legyen életértelme, kedve, bátorsága arra, hogy az életben tovább tudjon haladni. Ez egy borzasztóan nagy, prófétai feladat a mai igehirdetők számára!
– Mi kell az igehirdető hitelességéhez?
– A hitelességet nagyon sokszor úgy értelmezzük, hogy a tökéletesség tesz hitelessé. Egybehangzó ezekben az előadásokban az, hogy az őszinteség az, ami hitelessé tesz. Úgy kell prédikálnom, mintha én ott ülnék a hallgatók között. Lehet, hogy én fent vagyok a szószéken, vagy éppen lejövök onnan, de végig azt kell éreztetnem, mintha a hallgató mellől, közeléből beszélnék.
– Mi történik akkor, ha az, aki prédikál fárad el?
– Az igehirdetők kiégettségét lehet kezelni. Ennek vannak preventív lehetőségei is és az is, hogyha nagyobb szeretetet, odafigyelést tanúsítunk az igehirdetők irányában, az meg tudja erősíteni őket. Azt tapasztalom, hogy ott a legkevesebb a probléma, ahol a lelkész és igehallgató között állandó párbeszéd van. Nem monológ, hanem dialóg helyzet alakul ki. Ez nem azt jelenti, hogy a prédikációba bele lehet kérdezni, hanem hogy kialakulnak olyan alkalmak, ahol az igehallgató megoszthatja az igehirdetéssel kapcsolatos véleményét, gondolatát. Ebben az esetben sokkal kisebb a lehetőség a kiégésre, hiszen folyamatos visszajelzés van. Mindez történhet istentisztelet után, gyülekezeti alkalmon, vagy akár interneten is. A homiletika legnagyobb feladatának azt tartom, hogy az igehirdető ne maradjon egyedül a szószéken. Mindig érezze a közösség részének magát és a közösség is fogadja őt társává.
– Mitől „jó” egy igehirdetés?
– Néha úgy mérjük az igehirdetés eredményességét, hogy mennyien vesznek részt az istentiszteleteken. Akik az elvárásaikat elmondják a lelkésznek, azok sok esetben évtizedes igehallgatók, míg akik frissen kerülnek egy gyülekezetbe, azoknak hosszú időnek el kell telnie ahhoz, hogy éreztessék, mit gondolnak. A lelkész szeretne mindenkit megtartani a gyülekezetben... Ahogy már mondtam, az igehirdetés akkor él, akkor jó, ha formája, megjelenése, tartalma változik, de az alapja, a Krisztusról szóló beszéd változatlan marad. Igehirdetőként törekednünk kell rá, hogy a változás, változtatás igénye ameddig prédikálunk mindig bennünk legyen.
– Hogyan épül fel a kötet?
– A kötet szerkesztési elve az volt, hogy már az elméleti résznél a homiletikai alapoktól szinte minden előadásban a máig, a jelenig jussunk el. Utána az igehirdető kapcsolatait vizsgáljuk. A nemét, a korát, a helyzetét, hogy ennek megfelelően hogyan tud a lehető legjobban bekapcsolódni a gyülekezet életébe. A harmadik részben a mindennapi helyzetet kutatjuk, melyben addig jutunk el, hogy a média területén milyen helyzete van az igehirdetőnek. Sőt, arról is olvashatunk, hogy kik a befogadók, az igehallgatók ma.
A kötet szerzői nemcsak felekezet, hanem korosztály szerint is sokszínűek. Az idősebb generációtól a fiatalokig sokakat szólítottunk meg, hogy előadásával mélyítse el a homiletika mai kérdéseinek értelmezési lehetőségét. Fontos a könyv végén található függelék, mely kivonatos formában a Lelkipásztor utolsó tíz évének homiletikai tanulmányait gyűjti össze. Így azok könnyen kereshetővé, fellelhetővé válnak az érdeklődők számára.
A könyv – melynek előszavát Gáncs Péter püspök írta – külső megjelenésében is jelzi, hogy új szemléletet képviselünk vele. Egy kortárs finn festőművész, Pirjo Waris alkotásain keresztül a művészet nyelvén is igyekeztünk megfogalmazni a megújulás formáját.
– A kötet felépítése ökumenikus. Mennyire várható az, hogy ez a fajta párbeszéd a jövőben is folytatódni fog? A kötet a most tanuló lelkészgenerációnak tanulmányaik során kézikönyvként használatos lesz. Van-e terv arra, hogyan juttatják el ezt az idősebb, már végzett lelkészek számára?
– Az idősebb lelkész nemzedékben van egy réteg, akik nagyon érdeklődnek az újdonságok iránt. „Mi már leprédikáltuk az életünket és elmondtuk, amit az Isten nekünk adott, de kíváncsiak vagyunk arra, hogy mi történik ma” – fogalmazzák. Olvasóként mindenképp számítok az idősebb lelkészekre, akik mintegy önkontrollként visszatekinthetnek saját igehirdetéseikre. Egyértelműen célunk ezzel a könyvvel az, hogy nemcsak evangélikus teológushallgatók, hanem katolikus és református diákok kezébe is eljusson a könyv. Ugyanakkor tudjuk, hogy nem teljes ez az ökumenikus kör, hiszen nincs benne a nagyon ébresztő prédikációkat mondó akár baptista, metodista, pünkösdista képviselet. Olyan kört próbáltam körbejárni, ami katolikus, református és evangélikusok köre, viszont ez egyáltalán nem zárt egység, bővítésre szorul. A továbbiakban jó lenne ökumenikus alapon megnézni a kazuális (keresztelés, esketés, temetés – a szerk.) beszédeket is. Ez a könyv egy próbálkozás. Mindenki teljes mértékben tiszteletben tartja a másik felfogását, ugyanakkor a szakmai helyzetből kifolyólag bele-bele szólunk egymás életébe ezekkel a tanulmányokkal és egy kicsit tanulgatjuk azt, hogy különböző alapállásból hogyan lehet hitelesebben megszólalni, mit lehet olyanná tenni, amit esetleg a jövőben közösen lehetne kutatni.