„Nem tudtam, hogy milyen csapot nyitok meg ezzel a felhívással. A Kötőszó-cikk megjelenése napján és utána öt napig nyolc-tíz e-mailt kaptam, aztán két héten át három-négyet azoktól, akik gondozónak jelentkeztek nálam. Rengetegen akarnak szabadulni a magyar közegből” – emlékszik vissza Vince.
A megfelelő személy kiválasztásakor nem a szakmai felkészültség volt az elsődleges szempont, hanem az illető személyisége: „Engem ellátni nem különösebben bonyolult, ráadásul tudom a saját testem a segítő perspektívájából definiálni és pontosan elmondani, mikor mi a teendő. Ezért nem a »knowhow« volt a lényeg, hanem az, hogy kivel akarok inkább együtt élni: akiben megbízom annyira, hogy kezelje a pénzem, és mosson rám.” Vince ezeket a szempontokat szem előtt tartva talált rá R. Nagy Jánosra, akivel hamar összebarátkoztak, mert kiegészítik egymást. A személyi feltételek mellett szükség volt a gondozó egyéves fizetésének előteremtésére is. A pénz „hektikusan, de szépen gyűlt” – mondja Vince, és rögtön hozzá is teszi, hogy a szükséges összeg felét egyetlen adományozó, Énekes Dániel bocsátotta rendelkezésre. Amikor végül összegyűlt a pénz, az ELTE felajánlotta, hogy megtoldja, Vince így egy még jobb ajánlatot tehetett le János elé.
„Pihentem, mert csak azzal kellett foglalkoznom, ami inspirál”
Egy Vincéhez hasonló mozgássérült egyetemi hallgató számára a körülmények legalább annyira fontosak, mint a szakmai-tanulmányi szempontok. A körülmények, amelyek biztosítják – vagy nem – azt, hogy a szakmájával és tanulmányaival tudjon foglalkozni ahelyett, hogy elfér-e, elgurul-e a kerekesszéke azon az úton, ahol haladnia kell, vagy hogy le tud-e zuhanyozni. Vince tapasztalatai alapján leginkább ebben ragadható meg a két ország közti különbség. „Angliában tulajdonképpen pihentem egy évet, mert csak azzal foglalkozhattam, ami inspirál és amihez értek. Mert ezt olyan környezetben tehettem meg, ami, habár új volt, technikailag rendkívül kényelmes. Ezért számomra pihentető. Úgy voltam vele, hogy tulajdonképpen erőt gyűjtök ahhoz, ami utána Magyarországon vár rám. Ez elsősorban nem azt jelenti, hogy itthon rossz, ez nem a »bezzeg nyugaton«-mantra. Inkább azt jelenti, hogy itthon van egy aktív közegem, amiben kezdeményezőként veszek részt. Canterburyben pedig úgy éreztem, mintha vákuumba kerültem volna.”