Olvasd: Ézs 60,1–6
„Hol van a zsidók királya, a ki megszületett? Mert láttuk az ő csillagát napkeleten, és azért jövénk, hogy tisztességet tegyünk néki.” (Mt 2,2)
Ez a történet azt teszi világossá előttünk, hogy nékünk nem szabad megelégednünk a távol lévő Krisztussal, nékünk közeli Krisztusra van szükségünk. Ezért mentek a napkeleti bölcsek is Jézus bölcsőjéhez. Ahhoz, hogy közel kerüljünk Krisztushoz, nem földrajzi helyváltoztatásra van szükségünk, hanem lelki közösségre köztünk és Krisztus között.
Sokszor érezzük, hogy Krisztus olyan messze van mitőlünk, olyan ködös messzeségben, homályosan rajzolódik előttünk alakja. Mikor szól hozzánk az igén keresztül, olyan messziről jön a hang, olyan nehezen tudja az ember kivenni azt, amit nékünk mond. Ha pedig szívünk érzését vizsgáljuk meg, úgy érezzük, nincs benne az az ujjongó dobogás, melyet az ember akkor érez, ha az, akit a legjobban szeret, ott van a közelben. Mintha Krisztustól csak leveleket kapnánk és nem élő beszédet.
Nem elég az, ha csak Jézus mellett vagyunk, nékünk vele még szorosabb kapcsolatba kell kerülni: benne kell élni, ahogyan Pál apostol írja: „Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus...” Ez a legszorosabb közösség!
Hogyan lehet erre szert tenni? Kimondhatatlan sok gyötrelmet jelent ez a kérdés minden hívő ember számára, aki elégedetlen a maga Krisztushoz való viszonyával. A napkeleti bölcsek példája világosan mutatja, hogy nem szabad megelégednünk sejtelmekkel közvetített tapasztalatokkal az Úr Jézussal kapcsolatban, hanem el kell indulnunk keresni az Urat. A napkeleti bölcsek ott keresték, ahol megtalálható. Hallottak, olvastak róla, hogy fényes csillag fogja jelezni a világ Megváltójának születését, s mikor meglátták ezt a csillagot, elmentek utána, mert az Úr azt mondta, ott lehet megtalálni, amerre az vezeti őket. Nekik is volt útjuk, amelyen önmaguk bölcsessége szerint keresik a világ Megváltóját, de Heródes palotájában majdnem zátonyra jut próbálkozásuk. Nemcsak keresni kell tudni, hanem engedelmeskedni is, mert csak az tudja megtalálni az Urat, aki engedelmesen keresi, aki ott keresi, ahol ő mondta, hogy megtalálható.
Az engedelmesség útján Krisztushoz közel jutni csak a lemondások útján lehet. A napkeleti bölcsek lemondtak úri kényelmükről, ott kellett hagyni családjukat, neki kellett vágni a forró pusztának, a vadállatokkal való küzdelemnek, és ők mentek, bármilyen nehéz is volt ez az út. Meg vagyok győződve arról, hogy sok ember azért nem tud közel jutni Krisztushoz, mert valamiről nem tudott még lemondani, van valami bűn az életében, mely megkötözi. Krisztus senkivel mással nem tud megférni, senkivel sem hajlandó a szívünket megosztani. Mikor a szövetség ládáját bevitték Dágon templomába, másnap Dágon szobrát először ledőlve, azután összetörve találták. Isten nem fér meg bálványokkal egy helyen. Ezért látjuk, hogy az Isten mindig felszólítja az embereket, hogy mondjanak le valamiről. Ezért teszi próbára Ábrahámot, hogy le tud-e mondani Izsákról, a gazdag ifjút, hogy le tud-e mondani vagyonáról. Csak teljesen felszabadult emberek tudnak Jézus közelébe jutni.
A napkeleti bölcsek példája világosan mutatja azt is, hogy aki Krisztushoz közel akar jutni, annak türelmesnek kell lennie. Nem lehet mérföldjáró csizmákkal Krisztushoz jutni. Ezek a bölcsek két álló esztendeig gyúrták a homokot, és mentek a csillag után. Hányszor támadhatott az a gondolatuk, hogy sohasem fognak odaérni, és mégsem fordultak vissza. Senki sem juthat máról holnapra Krisztus közelébe. Kitartással kell keresni az Urat!
Krisztust kereső embereknek, akik olyan nagyon elégedetlenek azzal, amit Krisztusnál megtaláltak, hadd mondjam biztatásul a Példabeszédek könyvéből: „...a kik engem szorgalmasan keresnek, megtalálnak.” Van azonban ennek egy elkötelezése: más nem találhatja meg az Urat, csak az, aki szorgalmasan keresi.
Uram, Istenem, aki Jézust, az örök világosságot a menny fényességéből hozzánk küldted, aki a világosság utáni vágyat kitörölhetetlenül beplántáltad az emberi szívbe, add, hogy nyújtsuk ki kezeinket az örök világosság felé a mi Urunk, a Jézus Krisztus által. Ámen.
„Jézus, éltem hű vezére, / A bűn ellen oltalom, / Szent neved magasztalom! / Légy te lelkem menedéke, / Ha bú sebzi lelkemet, / Ha vétkezem ellened.” (345. ének)