„Ádvent: a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy »meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk«.” (Pilinszky János)

Néha azt érzem, hogy telve vagyok vágyakkal. Vágyakozom egy kis hóesésre. Milyen kellemes élmény volna egy bögre forró tea mellett kinézni az ablakon és látni, ahogyan lassan szállingóznak a gyönyörű hópelyhek. Egy ideig még nézegetném, aztán visszaülnék a fotelembe, és tovább olvasnék. Lehet, hogy elnyomna a fáradtság. Elbóbiskolnék. Jönne a feleségem, és betakarna egy puha takaróval, kivenné a kezemből a könyvet, adna egy puszit a fejemre, csendben babrálna valamit, aztán őt is elnyomná az álom. Csend lenne.

Vágyakozom egy kis csendre. Olyan sok már a „tik-tak”, a „nínó”, a búgás, a zúgás, a kalapálás, a lárma, a zaj. Vágyom a csendre, amikor megszületik egy gondolat. Kipattan a fejemből, és szinte hallom. Megelevenedik. Jó lenne egy kis csend. Az ártalmatlanok neszét persze szívesen hallgatnám. Ha visszaköltöznének a madarak a kertembe vagy a tücskök. Betöltené a teret a „csirip” meg a „cirip”. Ez nem zavarna, azt gondolnám: „Csak nyugodtan, nektek szabad, ti nem töritek meg a csendet, inkább hozzásimultok.”

Vágyódom a békére, amikor minden hozzásimul mindenhez. Nem pofozgat, nem karcol, nem éget, hanem csak úgy, lágyan megérint. Mint amikor Isten beleolvadt a világba. Amikor még lágy szellőként járt-kelt. Ó, bárcsak átélném ezt a simogatást. Ó, bárcsak hozzám érne megint.

Vágyódom Isten érintésére. Arra a szeretetre, melyet nem lehet szavakban kifejezni. Ha Isten hozzáér a világhoz, akkor bombaként robban a szeretet. Erre vágyom. Hogy a szívemet betöltse valami forróság, melytől talán még a könnyem is előjön, hisz nem sírtam már évek óta. Nem csordultak ki a szememen, és nem gurultak végig az arcomon ezek a nehéz érzelemcseppek.

Vágyódom érezni. Érezni azt, hogy valaki megért. Hogy értem él, hogy van ideje. Hogy meghallgat. Hogy lenyúl, ha mélyen vagyok, és felemel, ha arra van szükségem. Hogy nem vagyok neki teher, hogy érek számára valamit. Szeretném ezt az érintést, amelytől ezek az érzelmek elborítanak. Vágyódom átélni a szeretetet. Átélni a vágyat Istenre, aki hozzáért a világhoz. Ránézett, felsírt, és hagyta, hogy ez a szeretet hasson.

Szemerei Benjámin a Budahegyvidéki Evangélikus Egyházközségben végzi hatodéves szolgálatát.