Amikor advent első vasárnapján, melyet sok év után végre újra a szülőfalumban töltöttem, a délután egyik legpuhább pontján, valahol a nappal és az este, a világosság és sötétség között félúton felvettem a kabátom, hogy indulhassunk az esti misére, eszembe jutott egy több mint húsz évvel ezelőtti délután.

Ugyanezen az ajtón kinézve, ugyanezzel a szántófölddel és kis erdővel a háttérben és ugyanennyi elektromossággal a levegőben megláttam az az évi első hópelyheket. Kisiskolás lehettem, sötétzöld, virágos, bélelt kapucnis, kicsit pufi kabátom volt, lefelé bővülő, igazi királylányos viselet, de egyben komoly és méltóságteljes is. Akkoriban persze nem használtam ezeket a szavakat, de ma így mondanám. És legfőképpen olyan meleg volt, hogy bár gyakran a szenteltvíz is belefagyott a márványba, nem fáztam a templomban. 

Kevés ruhadarabra emlékszem a gyerekkoromból, ez az egyik. Nem hétköznapi kabát volt, hanem – ahogy anyukám mondta – templomba járós. Csodaszép pillanat volt, ahogy a csinos kabátomban előbb a tükör előtt billegtem, aztán kint az udvaron vártam a kezemre szálló hópelyheket. Pontosan fel tudom idézni ezt az érzést, az első hó sokáig ilyen hatással volt rám. Ma már nem esem extázisba tőle, bár a hófehér táj most is örömet okoz. A ruhadarabok sem számítanak már annyit, bár a hiúságom megmaradt – a viszonyítási alapok változtak. 

A továbbiak itt olvashatóak.