Bevezető

„Legelébb is bűnbánatot kell tennünk. Mi, magyar evangélikus lelkészek az elmúlt esztendőkben nem vállaltuk a Jézus Krisztus keresztjét! Meg kell vallanunk ezt Isten előtt, önmagunk előtt, egyházunk előtt, a világ evangélikus keresztyénsége előtt. Nagy többségünkben nem vállaltuk a keresztet. […] Félelemből hallgattunk, amikor beszélni kellett volna. Úgy tettünk, mintha Jézus Krisztus igéjét sohasem hallottuk volna: »Ha valaki engem követni akar, vegye fel az ő keresztjét, és úgy kövessen engem.«” Vajon mikor hangzottak el ezek a mondatok? Az idézet Scholz László evangélikus lelkész 1956. decemberi beszédéből származik, s érzékletesen jeleníti meg a forradalom leverése utáni néhány hónap evangélikus egyháztörténeti fejleményeit.

Míg az 1956–1958-ban lezajlott változásokat és a mártírsorsú Ordass Lajos második püspökségét a Magyarországi Evangélikus Egyházban némelyek az ellenforradalom zűrzavaros időszakaként vészelték át, mások ugyanezt Istentől kapott kegyelmi időként élték meg. Utóbbiak szerint ismét helyrerázódni látszott az 1945-től fokozatosan „kizökkent idő”, amikor megadatott a különleges pillanat – kairosz – az egyház legfőbb kérdéseinek újragondolására. De eljött a számvetés, a bűnbánattartás ideje is, amikor az egyház rákényszerült, hogy működését, szolgálatát és elköteleződését is felülvizsgálja. E cezúra idején a lelkészi karban némelyek szükségét érezték annak, hogy feltegyék a kérdést: hat–nyolc év alatt hogyan jutottunk idáig? S néhányan azt is meg merték fogalmazni, hogy a Rákosi-korszak egyházüldöző, az egyház felszámolását, fizikai megsemmisítését célzó egyházpolitikája sok esetben épp az egyházvezetők, a lelkészek hathatós részvételével, aktív közreműködésével és támogatásával vagy éppenséggel érdektelenségbe és félelembe burkolódzó hallgatása mellett történtek, történhettek meg.

A tanulmány teljes terjedelmében itt olvasható.