Egész máskor egész máshol egy templom megtekintése után a bejárat melletti szégyenkőre hívták fel a figyelmünket. Sárgásszürke homokkőből készült; ha nem tudom, mi az, szép, régi emléknek tűnik. Így valahogy rossz érzést keltett bennem. Ehhez a kőhöz kötözték azokat, akiknek a bűnét a gyülekezet olyan komolynak ítélte meg, hogy az elkövetőt büntetésből közszemlére tegye. A közösség kivetettje odakötve.

Persze: Isten gyűlöli a bűnt, de az ítélkezést nem adta a mi jogkörünkbe. Olyan idegen ez a kép attól, amit Jézus tett a bűnösökkel! A házasságtörő asszony esete jut az eszembe, meg a tetőn át leeresztett bénáé. Aztán a samáriai falura tüzet kérő tanítványok esete. Jézus megfeddi őket: „Nem tudjátok, milyen lélek van bennetek, mert az Emberfia nem azért jött, hogy az emberek életét elveszítse, hanem hogy megmentse.” (Lk 9,55–56)

Nemrég újabb szégyenkezőkkel találkoztam. Egy kedves kis hittanosom családját készültem meglátogatni. Kistestvér született, kései ajándék, gondoltam, velük örülök egy kicsit. Korábban barátságos udvar, mosolygós család fogadott, most bástyányi fallal körülkerített erődítmény, ahova csak többszöri próbálkozás és sok telefonos rábeszélés után sikerült bejutnom. Kicsit hűvösebb volt a fogadtatás is, pedig egyeztettünk időpontot.

Kiderült, hogy a baba nem problémamentesen jött a világra. Kis teste elgyötört, és nem jósolnak nagy jövőt neki. Valószínűleg súlyos fogyatékosságra kell számítani. Ahogy a karomba vettem az aprócska testet, amely olyan könnyűcske volt, mint egy tollpihe, cirógattam, dédelgettem, a szülők gyanakodva méregettek. Aztán amikor javasoltam, hogy imádkozzunk érte, sírva fakadtak. Megtudtam: egy nagyhangú keresztény egyház egyik képviselője azt mondta nekik, hogy valami átkot hordoznak, azért született ilyen babájuk. Most már én is sírtam. Saját eltérő fejlődésű kisfiamra gondoltam, aki annyi szeretetet és változást hozott a mi családunkba.

Jó volt elmondani nekik, hogy tudom, milyen nehéz így indulni az életnek, de nem számkivetettek. Isten éppen a gyöngéket és a rászorulókat öleli át különösen mélységes szeretettel. A többiek a nagy rohanásban kevesebbet tapasztalnak meg sokszor belőle. És hogy a kisfiam, aki már nagyobb, és tud beszélni, mindig úgy emlegeti magát, hogy „én egy áldás vagyok”.

A kis család sorsát követve azt hiszem, ők is megtapasztalták ezt a különleges fészekmeleget, amelyet az Úr külön a nehezebben haladóknak tartogat. Az viszont máig szomorúsággal tölt el, hogy éppen „keresztény” szájból hangzott el az a különösen kegyetlen mondat, amely így megnehezítette az amúgy is nehéz úton haladók életét ott az elején.

Szégyelld magad!” „Bűnös vagy!” „Méltó a halálra.” Ezek olyan mondatok, amelyek meg az én emlékezetemben vannak valahol elásva. Még tizenéves voltam, amikor mindenképpen rá akartak vezetni, hogy kegyelemre szorulok. Tudom, hogy mit éreztem akkor. Azt, hogy más se különb, azt, hogy hagyjanak már békén, azt, hogy nem tartozik rájuk, és nem akarok erről beszélni. Taszított ez az egész így. De voltam annyira megfelelni vágyó gyerek, hogy elmondtam a káté kérdésére feleletül ezeket a szavakat magamról. Ám még sok év és egészen másféle istenélmény kellett ahhoz, hogy valóban odaérjek lélekben, ahol az ember megpillantja az Örökkévaló tisztaságát és mellette önmaga hitványságát.

Érdekes, akkor nem védekeztem, hanem azt éltem át, hogy még az is mind rossz, amit pedig jónak szántam. Mind mögött ott van valami csúfság, valami takargatnivaló, és azt is éreztem, hogy Isten ezt így valahogy el is takarja, beölel az elfogadásába. 

Mostanában is kapok leveleket – talán nem csak én –, amelyek sarokba akarnak szorítani, odakötözni a szégyenkőhöz. Segítsek ennek, támogassam azt, beszéljek valakivel, hogy tegye ezt meg azt. A levél végén ott a fenyegetés: „Ha Isten szolgája/hívő vagy, nem tagadhatod meg tőlem ezt.” Nem dönthetsz, ez az út, és nincs más. Máskor már rögtön az ítélet érkezik. „Ilyet keresztényként nem gondoltam, hogy megteszel, de már látom, mire számíthatok tőled.”

E levelek mögött olyan „bűnök” hemzsegnek, mint hogy nem tudtam felvenni a telefont, mert tanítottam, vagy más olyan elfoglaltságom volt, amikor némítva van a készülék. A szám titkos, nem írta ki a telefonom, visszahívni nem tudom, a hívó pedig nem keres többet, csak jelzi, csalódott bennem, és megvet.

Más alkalommal esetleg megpróbálja valaki beosztani az időmet – erre nem is kértem, nem is tartok igényt, de ha nemet mondok, már meg is született az ítélet. Van, akit egy szó, egy kifejezés sért, és hiába kérek elnézést, talál újat, amely neki bántó. Az, hogyan felelnék meg neki, számomra titok, de mindegy is, hiszen azonnal megkapom: soha nem leszek annyi idős és olyan bölcs, mint ő. Tényleg soha, legalábbis egyazon időpontban biztosan nem.

Olyat elvárni valakitől, amit nem tud teljesíteni, őszintén szólva nekem nem tűnik józan kívánságnak. Egy barna bőrű kisgyerektől nem várom el, hogy fehér bőrű legyen. Még a lelkészen sem kérhetem számon, hogy tökéletes legyen, mert csak Isten tökéletes. Egy kisfiútól sem követelhetem – még hittanórán sem –, hogy úgy viselkedjen, mintha lány lenne. (Pedig a „jókislányosság” az iskolában sokszor az alapkövetelmény része, sajnos…) Az idősebbeket nem kényszeríthetem pörgős énekek tanulására, ahogyan ők sem várhatják el a fiataloktól – ha szeretik őket –, hogy csakis ötszáz éves énekeket énekeljenek.

És el is érkeztünk egy fontos ponthoz. A szégyenkő helyett inkább sarokköve legyen a gyülekezetnek: Jézus Krisztus, Isten testet öltött szeretete. Aki úgy tudott jelen lenni, hogy attól Zákeus vagyonának a felét a szegényeknek adta. Jézus vonzotta az embereket, a kitaszítottak, a vámszedők és a bűnösök vele akartak lenni, mert megérezték, hogy abból a jézusi szeretetből erőt meríthetnek a változtatásra is.

A sarokkő nélkül összedől a ház. Ő, Jézus, a sarokkő a legfontosabb. Minden csak utána következhet. A szokásaink, a véleményünk, a hagyományaink, minden. És ez a szeretet, a jézusi nem kegyetlen, hanem kegyes. Pont olyan, amilyenre mindannyiunknak a legjobban szükségünk van.