A mi nemzedékünkben az ökumené területén nagyot fordult a világ. A történelem során, elsősorban a protestánsok és római katolikusok között olyan fal épült, mely évszázadokig szinte teljesen átjárhatatlan volt. A kis ablakokon megvetően tekintettek át az innensők a rossz úton járó túloldaliakra, sőt néha lőrésként is használták ezeket a nyílásokat. Jobb esetben csak a helyesnek tartott nézeteiket repítették át, de sajnos néha valós háború is kirobbant. A falon lévő ajtó berozsdásodott, mert nem használták. Aztán csikorogva, nyikorogva, előbb résnyire, majd óvatosan teljesen kinyílt. Persze voltak, akik féltek ettől. Dulakodást is tapasztaltunk körülötte, mert mindkét oldalon voltak egyesek, akik az ajtót nyitni, mások pedig zárni akarták… Istennek hála, hogy a sokáig elszeparált, elidegenedett és bizonyos időszakokban ellenséggé is váló testvérek között a találkozásokra egyre több alkalom kínálkozik.

Személyesen nekem az ökumenikus találkozások a családi találkozók élményét adják. Olyan rokonokkal, testvérekkel találkozhatunk, akikkel ugyan nem vagyunk közös háztartásban, eltérőek a napi szokásaink, az életrendünk is, de tudjuk, hogy mégis összetartozunk. Közös őseink vannak, drága örökségünk, mely néha abban is megnyilvánul, hogy az örökségről vagy a hozzá kapcsolódó jogokról viták robbannak ki közöttünk. A legfontosabb azonban az, hogy közös az Atyánk, közös a Megváltónk és közös a hitet ébresztő Lélek is. Az eltérő dogmatikai elképzeléseink ellenére a reménységünk közös.

Úgy gondolom, hogy a 21. század nagy kihívása az, hogy az óvatos barátkozást és a mosolydiplomáciát képesek leszünk-e mély, érdemi párbeszédre változtatni. Ígéretes és előremutató közös kiadvány volt a reformáció ötszázadik évében, 2017-ben közösen kiadott irat, A szembenállástól a közösségig, amely közös hitünk sok fontos kérdését érintve megpróbálkozott a terminológiai különbözőségek és a hagyományokból fakadó hangsúlyeltolódások figyelembevételével közös nevezőt keresni.

Az ökumenikus kapcsolatokban nagy lehetőségek vannak, mert minden másként látszik kívülről és belülről. Az igazi testvéri kapcsolat eljuthatna akár még oda is, hogy egymás felé építő kritikát mondva a kontrollfunkciót is jobban működtethetnénk, amire véleményem szerint nagy szükség lenne.

Persze ehhez bennünk is meg kell születnie ennek az igénynek. Nyitottabbnak kéne lennünk arra, hogy észrevegyük a saját árnyékainkat, és készségesnek ezek esetleges átlépésére. Tény, hogy lelkileg épülni, fejlődni, illetve a gondolkodásunkban mélyülni csak úgy lehet, ha számolunk a bennünket blokkoló és akadályozó tényezőkkel, és azokat – amennyire lehet – felszámoljuk. Akármilyen furcsa, a felekezeti hitélet jobb megélésében az ökumenikus nyitottság, az egymás hitéből, tapasztalatából való merítés sokat segíthet, és áldást hordozhat.