Habosan virágzó akácok illata lengte be a falut, amikor kora reggel gyalog elindult a vásárba. Akik szekérrel mentek, később indultak, de már a Sipiczkiék előtt be is érték. Ez volt a legszélső porta, s hogy a sok Sipiczkitől megkülönböztessék, tótul Krajnyiéknak hívták őket. A Krajnyi bácsi többszintes, kerek galambdúcán tollászkodó belga óriásgalamb mellett nyekeregve haladtak el a lőcsöskocsik. A begó nem zavartatta magát, de a kukoricagóré tetején burukkoló strasszerek elrebbentek. Csak amikor a por elült, akkor szálltak vissza, és folytatták az udvarlást. A konvoj eleje ekkor már a Pécelhez közeli Nagyszékes-dűlőben zötykölődött, de István bácsi még csak a faluszéli dinnyeföldeknél ballagott.

Az útszéli, vén eperfák között két-három bádogból tákolt lakókocsi-féleség állt. Dányi parasztok béreltek itt egy darabka földet. Kora tavasztól egészen Lőrinc-napig ez volt a lakásuk. Amikor hazamentek, másnap a gyerekek versenyt futottak az otthagyott, érett görögdinnyékért. Az apró zöldeket pedig az asszonyok gyűjtögették, és finom savanyúságot készítettek belőle. A dinnyések most még csak a palántákat locsolták, de az egyik lakókocsi vaslépcsőjén pihenő munkás szóval tartotta az öreget. Szedte is a lábát, hogy lemaradását behozza.

A nagy vásári forgatagban volt, aki a lókupecekkel egyezkedett, mások a malacokat mustrálgatták, vagy a naposcsibék közt válogattak. Az asszonyok pedig a végvásznakból vágattak maguknak egy-két métert. Az itt beszerzett hófehér sifonokat később a monori kékfestőhöz vitték. István bácsi is jó boltot csinált. A megalkudott lószerszámokat kifizetve, lassan ballagott hazafelé. Már nagyon nyomta a vállát a súlyos hám, amikor a falu szélén találkozott a Rákoscsabára igyekvő Sztehlo Gábor evangélikus lelkésszel, aki meggondolta magát, s visszafordulva átvette és hazáig cipelte a hálálkodó István bácsi terhét.

Mint a vidékiek általában, a nagytarcsaiak is önellátók voltak, de ha valami hibádzott, azt a szövetkezeti üzletben vásárolhatták meg. Ebben a Rákóczi utcai kis szatócsboltban igazából csak a legfontosabb dolgok voltak. Szerdahelyi néni kislánykorában itt segítgetett édesapjának a kiszolgálásban. Szorgalmasan csomagolta a kocsigyertyákat.

Később, Blaskovits Oszkár lévita kántortanító, az iskola rektora megalapította a Hangya szövetkezetet. Az impozáns épületben igen gazdag választék volt. Még a kultúráról is gondoskodtak, mert itt rendezték meg az ünnepi könyvhetet. Szinte minden kapható volt a kristálycukortól a petróleumon és DDT-n át a csatornavasig. Sőt még egy holland gyártmányú centrifuga is. A hosszúkás üzlethelyiség végében már hónapok óta kínálgatta magát ez a lekerekített tetejű, bumfordi, barna zománcpalástú szerkezet, de csak nem akadt rá vevő. Édesapánk többször is nézegette, meg-meg forgatta a nedves ruhákra váró gépezet hordó formájú, lyukacsos belsejét. Nagyon tetszett neki az elmés találmány, de hát majd egy havi fizetésére taksálták. Végül is hét gyermekének szennyes ruhakupaca és a szögletes bádogteknő felett kimosott ruháinkat csavaró édesanyánk látványa arra az elhatározásra juttatta, hogy megveszi.

Szatócsunk, Almási Sándor bácsi vakargatta a fejét, mikor apám a használati utasítást kérte. Ennek híján bedugta a konnektorba, és bekapcsolta a gépet, hogy meggyőzze apánkat a készülék strapabírásáról. Már háromnegyed órája pörgött az üres centrifuga, és alig-alig melegedett. Ezzel meggyőzte édesapánkat, aki le is perkálta az összeget, és aznap délután édesanyám már vidáman teregette a „kicentrizett” ruháinkat.

Egy május végi szerdán „iskolaundoritis maximusszal” ébredtem. Bánatos orcával kiköhögtem édesanyámtól, hogy itthon maradhassak. Az akkoriban mindennapos reggeli istentisztelet után „egészséges” testvéreim elmentek az iskolába. Tésztanap lévén nagymamám és édesanyám megegyeztek abban, hogy ma ne bableves és lekváros bukta legyen az ebéd, hanem valami slambucféle. Közérzetem ekkorra már annyira feljavult, hogy jelentkeztem a tarhonya beszerzésére. Kezemben a zöld, műanyag neccel felszabadultan robogtam a Hangya felé.

Belépve a boltba láttam, amint Gulyásik néni a falra szerelt, piros mákdaráló széles tölcsérébe éppen betölti a kiló apró, fekete magot. Hétvégén esküvő lesz – gondoltam, és összefutott a nyál a számban a híres, kemencében sütött nagytarcsai mákosrétesre gondolva. A daráló halk nyikorgása közben beálltam a fiókos polc alatt U alakban sorban álló vásárlók mögé. Képzeletemben hólabdák, porcukrozott fánkok, kókuszkockák és mézes lakodalmas sütemények sorakoztak.

Ezalatt Almási bácsi pingvinszerű, fürge lépésekkel sietett a vevők által kért árukért. Ahogy a pultra tett egy-egy portékát, füle mögül lekapta sötétkék irónját, és egy nátronpapír cetlire felírta az árát. Azután szaporán hozta a következőt. Mikor már minden együtt volt, elkezdte összeadni a tételeket. Bár a szája alig mozgott, azért hallatszott, amint mormolja a számokat, majd hangosan bemondta, mennyit kell fizetni. Amíg a vevő a bugyellárisában turkálva előszedte a forintokat – filléreket –, azalatt Sándor bácsi ellenőrizte az összeadást. A ceruza hegyével újra végifutott a számokon, és a végösszeget két határozott mozdulattal aláhúzta. Sose kellett javítania. Míg a vevő kifizette és elpakolta a dolgait, Almási bácsi az előttem álló kisfiút szólította:
– Mit kérsz?
– Izééé… – mondta zavarában a gyerek.
- Ízé nincs, kisfiam! Mást kérjél! – mondta Almási, és félreállította, hogy gondolkozzon addig, míg engem kiszolgál.
– Neked mi lesz? – kérdezte.
Az iménti incidenstől úgy meglepődtem, hogy hirtelen én is elfelejtettem, miért is küldtek. Azt tudtam, hogy egy kilót. De mit is? A dallama még derengett, így hát rávágtam: egy kiló durbonyát kérek. Sándor bácsi szemöldöke nagyot koppant homloka ráncain, és visszakérdezett:
– Miiit???
– Egy kiló durbonyát – ismételtem meg most már határozottan.
Mint gyakorlott szatócs, Almási bácsi csak egy pillanatig törte a fejét, mert hirtelen eszébe jutott, hogy elég nagy a család, sok a gyerek. Meglehet, valami szülinap van, azért kell egy kiló burgonyacukor. A hitlerszalonnás faláda mellett lévő kartondobozból már lapátolta is a krumplicukrot a papírstanyeclibe. Rátette a mérlegre, és a kisebb-nagyobb rögök között válogatva addig keresgélt, míg a mérleg mutatója megállapodott a skála végén. Hazafelé már nem siettem annyira, hát eltelt egy kis idő, mire a konyhaasztalra tettem az addigra alig fél kilóvá zsugorodott édességet. Nagymamám pedig fogta a fejét, mert visszaküldeni már nem lehetett a megdézsmált áruval. Így pedig a lencseleves és tepertős pogácsa után aznap burgonyacukor-desszert is volt testvéreim örömére, melyből érthető okokból csak én nem kaptam.

Akkoriban még nem voltak hűtőszekrények. A Hangya-udvar végében, Almásiék lakása mögött volt egy nagy jégverem. A piramis formájú nádfedél a földig ért, és a süllyesztett terem közepén levő, gúla formájú földkupacra tették a befagyott patakunk tört jegét. Ha már olvadt, Pestről hozták teherautóval, nagy kokillákban a jeget. A szállítók hegyes vaskampókkal húzták le a platóról a vaskos jégrudakat. Bőrlebennyel védett vállukra véve cipelték a verembe. Tátott szájjal néztem, és töprengtem: hogyan lehet nyáron jég? 

Tóth Pali bácsi a Nagytarcsai Népfőiskolán tanult. Jó előmenetelű tanuló volt. Le is szerződtette a Cinkotán székelő ipartestület boltostanoncnak. Amikor elvégezte az oskolát, a szentvégi boltban lett „fűszeres”. Feleségével együtt vezette ezt az üzletet, míg nyugdíjba nem vonultak. Falunk kereskedelmében nagy változás állt be a '60-as évek elején. A parókia kertjéből kisajátítva, egy lekanyarított területen egy modern, lapostetős önkiszolgáló boltot és presszót építettek. Még el sem készült, máris akadtak, akik félve-vonakodva nézték a gyorsan változó világ szokatlan dolgait. Mi tagadás, nekem is fura volt, amikor a hatalmas vitrinablakok előtti hullámos rácsot felgöndörítették, és beléphettünk az árukkal megrakott polcok közé.

Zavarba ejtett az áruk sokfélesége – igaz, engem leginkább a negyvenfilléres gránitkockák és a nyolcvanfilléres Inota nugátszeletek foglalkoztattak. Persze annak is örültem, hogy nyáron a presszóban lehetett eper- és csokifagyit kapni, melyet Szirmai néni gombócolt tölcsérbe. Ettől kezdve a falunkban három bolt üzemelt: a szentvégi „Palibácsi”, a falu közepén lévő „Hangya” és a felvégi „Önki”. Az Önkiben már nem csak barna, de fehér kenyeret is lehetett venni, ám amikor vásárlás közben Racskó Kati néni levert a polcról egy szódásüveget, mely szétrobbanva elvágta a lába ütőerét úgy, hogy mentőt kellett hívni, újra felerősödött a szkeptikusok hangja.

Azóta megszaporodtak a falunkban és környékünkön az üzletek. Némelyik nemcsak vasárnap, de még éjjel is nyitva van. Hihetetlen az árudömping. Lehet, hogy sokan ostobának, maradinak tartják azt a tanyasi bácsikát, akit a fia egyszer elvitt egy plázába, s amikor az öreg körülnézett, csak ennyit mondott: „De sok felesleges dolog van itt!”

Hát van benne valami. Ugye?