Na, nincs ez így mindennap, de ha nyilvános helyen vagyunk, vagy ha van valaki a közelben, akinek éppen ezerrel próbálok bizonyságot tenni, akkor biztosan sikerül. „Mókus, agyoncsaplak! Ne taszigáld a húgodat a mászóka tetején, mert leesik! Komolyan kapsz egy oltári pofont, ne vihogj, ronda kis majom!” – ordítok, mert persze felmászni oda már nem merek.

Volt, amikor még mertem – az talán, khm, még kínosabb volt. Mire fölértem, rádöbbentem, hogy lefelé vagy tolatva, vagy a tűzoltókéhoz hasonló csúszórúdon át vezet az út. A kicsik kéjesen vigyorogtak, míg én magamban szitkozódva próbáltam kéz- és lábtörés nélkül lejutni. Minden tekintélyem oda lett.

Tehát már nem mászom, csak fenyegetőzöm, ami viszont nagy marhaság, mert sose adok „oltári pofont”, legfeljebb egy kis orrcsapást. A kicsi piszkálása pedig éppolyan természetes dolog a gyerekeknél, mint a nagyobbak bosszantása. Néha, őszintébb pillanataimban ezt pontosan tudom is, csupán az a baj, hogy ilyen pillanatokat csak józanul tudok produkálni. De amikor fáradt, ideges, rémült vagy ilyesmi vagyok, az nem józan állapot.

Szóval: „nem józanul” nem vagyok túl értelmes. És ezt szégyellem is, mert rossz bizonyság. Mit fognak ezek a szegény megtéretlen halandók gondolni az Úristenről, ha ilyen keresztényeket látnak? Most kellett volna nagyot domborítani, és nekem nem ment.

Mondjuk, a legtöbbször nem akadnak fenn ezeken a dolgokon az érdeklődők, sőt jókat nevetnek pukkancsságomon. Valahogy olyankor én is elmosolyodom. Hát mit mondhatnék, ilyen vagyok! Remélem, majd fogok változni, de most tényleg itt tartok.

Néha pont ilyen kibuggyanó indulatok után indul el egy jó beszélgetés.

– Hát neked se könnyű!

– Nem tudom, hogy könnyű-e nekem, meg igazából nem is szoktam mérlegelni. Az ember kedve és ereje ingadozó, de azért az olyan jó, hogy mégis valahogy minden este arra jutok, hogy ezt a kalandot is megúsztuk, és hálás vagyok.

– Nem sok a három gyerek?

– Arra pont elég, hogy rájöjjön az ember, milyen kevés egyedül hozzájuk. Itt már nem megy egyedül. Kegyelemből élek.

És akkor személyessé válnak a mondatok. „Nálunk is…” – fedi fel magát a másik. Én meg örülök, hogy nem kellett tőlem félnie. Pedig ha rajtam állna, még milyen sokáig tartottam volna „kiváló keresztény” imázsomat! 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 3–4. számában jelent meg 2019. január 27-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.