„A fényt nem azért kapjuk, hogy sütkérezzünk benne, hanem azért, hogy továbbtükrözzük a sötétben ülők és didergők felé.” (Gyökössy Endre)

Egy anekdota szerint a sevillai katedrális építésének kezdetekor (1401) azt tűzték ki célként, hogy olyan hatalmas és csodálatos templomot tervezzenek, hogy mindenki, aki csak meglátja majd, azt gondolja, hogy megbolondultak azok, akik építették. S valóban, a történet szerint az egyházmegye papjai és az építkezés támogatói a jövedelmük jó részét felajánlották az építkezéshez. A munkálatok több mint száz évig tartottak. S a későbbi felújítások (a földrengés következtében) még az 1900-as években is zajlottak. Jelenleg ez a világ legnagyobb katedrálisa. Tényleg nagy bolondság volt ez? Hiszen ezt az energiát akár másba is fektethették volna.

A történet egyfajta szájhagyomány? Vagy csupán egy humoros elbeszélés valamiféle versengésről? Hiszen manapság kevesen tűznék ki ugyanezt célként, kevesen áldoznának a vagyonukból komoly összeget olyasmire, amiből nem származik anyagi hasznuk. Talán a hírnév miatt? Bár e hírnevet nem egészen élvezhették életükben. Ugyan az épület máig áll, ezért rengeteg látogató, turista érkezik, hogy kíváncsi tekintetével fürkéssze, keresse a szobrok tekintetében a választ. Hiszen, mind tudjuk, valamiféle titkot kell, hogy rejtsen. Olyasmit, ami minden embert a természeténél fogva vonz.

E titok azonban olyasféle titok, amelyről, úgymond, „a kövek is kiáltanak”. Hiszen a vastag, magas falak ellenére mégis fényességben fürdik az épület. Olyasféle fényességben, amelyre az ember még szikrázó napsütésben is vágyik. Mert ez a benti fény valahogy más, mint a kinti. Ez a fényesség az ablakokon keresztül érkezik, az oltáron lévő kereszten is ragyog, és visszatükröződik még Krisztus töviskoronájáról is. Ez a fényesség adja a benti otthonosságot, szemben a kinti reklámok fényével vagy az utcák lámpáival. Bár különbözik az otthonunktól és a külvilágtól, mégis jó megpihenni idebenn és kutatni a fény útját. Ide még a nap fénye is mintha másképp érkezne. Mintha mást üzenne. Mintha benne lenne mindazok kedves bolondsága (vö. 1Kor 4,10), akik fénnyel akarták megtölteni a fényesség után kutatók életét. Mintha a világosság üzenne, hívna, vezetne: a sötétségből a világ világosságához.

Sevilla persze messze van. Azonban minden közösségünkben találhatunk „kedves bolondokat”, akik szívükben a fénnyel elindulnak, Jézus szavát hallva: „Lámpást sem azért gyújtanak, hogy a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek a házban.” (Mt 5,15)