Első gyülekezet a soproni, hiszen a lutheri tanok már az 1520-as évek elején utat találtak a polgárokhoz. A krónika szerint egy Kristóf nevű ferences szerzetes már néhány évvel a reformáció indulása után lutheri szellemben prédikált, ennek nyomán hamarosan a város túlnyomó része evangélikus lett. Az egyre nagyobb közösség Gerengel Simon vezetésével 1565-ben gyülekezetté formálódott.

A mai lutheránus közösség pásztorolását napjainkban hárman látják el: Pelikán András igazgató lelkész és Tóth Károly, illetve a nürnbergi származású Holger Manke.

„A fél évezredes múlt súlya nem lenyom, ellenkezőleg: tartást ad a gyülekezetnek. Hordozzuk, erősít bennünket úgy, mint egy súly, amit az ember azért emel fel, hogy erősödjön. Mindennapjaink része a történelem, észrevétlenül is” – kezdi az áttekintést Pelikán András. Holger Manke reflektál lelkésztársának szavaira: „A soproni evangélikusok Luther Márton nyomán kilencvenöt tételt gyűjtöttek össze 2017-ben. Ki-ki javaslatot tehetett, hogyan lehetne a gyülekezeti életet még jobbá tenni. Egészen gyakorlati kérdésekben is kaptunk tanácsokat, és a jó részüket meg is valósítottuk.” 

Régi és új találkozása

„A tradíció, avagy a múlt két oldala érdekes – folytatja az igazgató lelkész –, aki újként jelenik meg (ez a soproni gyülekezet egyik specifikuma: sok ideköltöző van), tud ehhez kapcsolódni. A reformációig visszavezethető múlt mint hozzáadott érték sokakat vonz. Éppen ezért van szerepük a generációk óta itt élő családok tagjainak: a régi nagy családok, amelyeknek az ősei akár az 1600-as évek anyakönyveiben is ott vannak, találkoznak az újakkal, és segítenek beilleszkedni a közösségbe.”

Érdekes tényre mutatnak rá a lelkészek, ha a gyülekezet létszáma iránt érdeklődünk. A kétezer-ötszáz fő befogadására alkalmas templom ma már nem telik meg, de a nagy ünnepeken sok száz és az évközi vasárnapokon is kétszáz feletti hívő érkezik az istentiszteletekre. A város határ menti fekvéséből adódó sajátos helyzet a gyülekezetben is érezteti hatását: „Nem tudjuk, hogy Sopronban pontosan hányan élnek éppen. A hivatalos adatoknál bizonyára jóval többen, hiszen a külföldi munkavállalók nagy száma átalakította a várost” – mutat rá Pelikán András.

„Nekünk az a feladatunk, hogy jelen legyünk, és hitelesen jelenítsük meg evangélikus értékeinket. A többi az Úristen kegyelméből, az ő munkájának gyümölcseként válik valósággá” – teszi hozzá Holger Manke. Fizikailag kedvező a nagy múltú közösség elhelyezkedése: a gyülekezet és a templom a belváros szívében „megkerülhetetlen”; gyakran úgy kopogtatnak be egy-egy alkalomra az újonnan érkezők, hogy már hallottak a városban az evangélikusokról, s kíváncsiak lettek rájuk.

Idegenben családtagként

Talán nincs még egy gyülekezet az országban, amelyben a közösségen belül ilyen szimbiózisban élne két nyelv. Az evangélikus felekezetnek hazánkban német és szlovák gyökerei vannak, itt az előbbi él belesimulva a magyar közösségbe.

Holger Manke hat éve szolgál közöttük. Még teológushallgató sem volt, amikor Németországból, Nürnbergből hazánkba érkezett mint a budavári evangélikus gyülekezet testvérgyülekezetének, a St. Sebald egyházközségnek a tagja; Budavárban segítette Andreas Wellmer német lelkész szolgálatát, később vendéghallgatóként tanult az Evangélikus Hittudományi Egyetemen. Amióta Magyarországon él, a nyelvünket is tökéletesen elsajátította.

„Itt azért szolgálhatok – mondja –, mert Isten kitalálta, hogy Sopronba küld. Ezért hálás vagyok neki. Mivel úgy érzem, családias légkör uralkodik gyülekezetünkben, talán mondhatom, hogy egyből családtagként fogadtak be.” Német istentiszteleteket, gyermek- és ifjúsági órákat tart, tanít a líceumban, konfirmál. „Aki jön, az jöjjön szívesen, örömmel, és gazdagabban távozzon. Aki kapott itt valamit, az majd elmeséli másoknak, hogy mit jelent neki a gyülekezet. Szerintem így működhet a közösség megélése és egyben Isten országának építése itt, Sopronban is” – fejti ki. 

Nem lehet kettévágni

A soproni evangélikus hívek egy, ámde kétnyelvű gyülekezetet formálnak, amelynek a részei nem különülnek el. Ugyanazok a gyülekezeti tagok vesznek részt akár német, akár magyar nyelvű istentiszteleteken, gyülekezeti programokon is, és vannak kétnyelvű alkalmak is. Olyan a két rész, mint a test két fele: nem lehet kettévágni, mert azt nem éli túl. Sok hívőnek német és magyar felmenői egyaránt vannak. Közös az ifi, a konfirmációi istentisztelet, a kórus, a barkácskör – sorolja Pelikán András és Holger Manke. Színes a paletta, a programoknak csupán egyik jellemzője a nyelv.

Sopronban nemcsak a lelkészek, hanem a tagok is éltetik ezt a nagy gyülekezetet, óriási szeretettel, energiával, készséggel. Példaként a Musikalischer Adventet, az egyik legnépszerűbb, évente megrendezett zenés programjukat említik: ekkor együtt zenélnek-énekelnek fiatalok és idősek, történeteket hoznak, felolvasnak. A százötven fős nagyterem sem elég a befogadásukra.

A kérdésre, hogy miért „ilyen” ez a gyülekezet, Holger Manke válaszol: „Az egyház nem azért létezik, mert mi szolgálunk benne, hanem ennek ellenére. Tehát nem elsősorban magunknak köszönhetjük ezt, hanem Isten munkálkodik köztünk.” Ez mutatkozik meg abban is, hogy vannak jól működő, magukat is szervező gyülekezeti csoportok – egészíti ki Pelikán András.

Imádságháló

Élő tehát a múlt, amely a jelenben is hat, és hatóköre földrajzilag is jelentékeny; kelet felé Fertődig „ellátunk”, Balfon hetente, Fertőszentmiklóson kéthetente gyűlnek össze istentiszteletre a környékről. „A lelki hatókör ennél is bővebb, hiszen sok, Ausztriában és Németországban élő, részben innen elszármazott hívő tartja a kapcsolatot gyülekezetünkkel. Egymásra gondolunk, egymásért imádkozunk” – fejti ki Holger Manke. Az imádság hálója pedig a német és a finn testvérkapcsolatok által is szövődik. 

A sokrétű munka nem lenne teljes, ha nem működnének minden területen immár évtizede alapítványok. A gyülekezet lehetőségeit az egyszázalékos jövedelemadó-felajánlásokat fogadó Soproni Evangélikus Alapítvány hathatósan támogatja. Amint Pelikán András hangsúlyozza, sok kötelezettség és elvárás hárul a gyülekezetre. Az alapítvány támaszt nyújt a hétköznapokban és az ünnepi pillanatokban egyaránt, gazdagítja a gyülekezet életét – és nem forintban értve! Példaként a gyermek- és ifjúsági munkára fordított támogatást vagy missziói tevékenységük pillérét, az egyházközség ingyenes lapját, a Christophorost említi, amely az egész városban olvasható.

Az alapítványhoz érkező felajánlások a közös felelősségvállalás érzését éppúgy erősítik, mint ahogyan hitéleti munkájukat bővítik az anyagi forrásból. A gyülekezet fenntartásában lévő intézmények, bár külön alapítvánnyal is bírnak, erősítik egymást és az evangélikus identitás megélését, láthatóvá tételét. „A hatás kölcsönös” – summázzák a lelkészek.

Hat rész – egy egész

A jövő záloga az ifjúság – s az itt, Sopronban igen aktív, vidám, derűs, kreatív közösség. A hétköznap délután ellenére lelkészeik hívó szavára Anna, Elmira, Levente és Lili jött arról beszélni, miért jó evangélikus ifisnek lenni.

„Nálunk csütörtökön és pénteken is van ifi, mindenki akkor jön, amikor jobban ráér, van, aki mindkettőre. Hihetetlen dolgokat végzünk, ha nem röhögünk, akkor nincs ifi” – kezdi Levente. Szeretettel beszélnek a lelkészeikről: „Tőlük jó az ifi, ők viszik bele a legtöbb életet. De amikor komolyak, hiszen az is kell, akkor nagyon figyelünk rájuk. Azért jók a beszélgetéseink, mert hétköznapi, de nagyon fontos kérdésekről ismerjük meg egymás véleményét.”

A lányok a további részleteket sorolják: „Az ifi elején imádkozunk és eszünk, mindig viszünk be valamit. Közben és utána beszélgetünk, Holger áhítatot tart, majd játszunk.” Egy-egy alkalmon tizenöten-húszan vannak, és este 6-tól 8-ig biztosan együtt is maradnak. Két óra tömény nevetés – néznek egymásra. Hogy mi a legjobb? A válasz azonnali: hát a révfülöpi hétvégék! Akkor a konfirmandusokkal kiegészülve körülbelül hetvenfős csapat utazik a Balatonpartra. „Amikor eltévedtünk a kilátóból hazafelé jövet, az de jó volt...” Rossz irányba indultak, ám ennek is megvolt a tanulsága. De volt színészkedés, rappelés, pantomimezés, és a kreativitásnak sincsenek híján.

A lépcsőházban, a hivatal felé haladva hatalmas, gyönyörű, színes ókeresztény halszimbólum vonzza a tekintetet; az ifi tagjai festették. A hat részből álló hal története közösségi élmény: csoportokba osztva kaptak egy-egy négyzet alakú falemezt, ezekre festettek, majd a darabokból állt össze az egész. Akrilfestékkel készült, tenyérnyomok teszik egyedivé. Három napig rózsaszín volt a kezük – nevetnek. Az egyik csoport nem tudta, hogyan díszítse a hal uszonyát, így csak fröcskölték rá a festéket. Egyedi, de ez így része az egésznek.

Búcsúzáskor a lelkészek a 2019-es kívánságaikat összegzik gyülekezetükről: „Maradjon meg a szeretetkötelék köztünk, és érezzük, hogy Isten velünk van, erősít.” A legfontosabb a tradíció alapjára épült mai közösség egysége, hitben járása. Ki-ki megteszi a magáét, lelkész és hívek egyaránt. Hogy programokon keresztül vagy sem, ez már „csak” részlet – Isten kezében van elrejtve. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 5–6. számában jelent meg 2019. február 10-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.