– Ön a főváros közelében található Nagytarcsán, hívő evangélikus családban született. Kérem, meséljen a szüleiről.

– Szüleim, nagyszüleim vallásos, templomba járó emberek voltak. Édesapámék épp hetven évvel ezelőtt, 1949. január 25-én házasodtak össze, Győri János tisztelendő úr volt az eskető lelkészük. Lakodalmuk nagy feltűnést keltett a faluban, ugyanis az alkalomról nem a szokásos zenekari táncmulatság hangjai hallatszottak ki az utcára, hanem egyházi énekeket énekelt késő estig a násznép. Mindezt édesapám meg is írta az Új Harangszó országos evangélikus hetilap 1949. március 13-i számában „Igy is lehet jó lakzit csinálni” címmel. Egy részt hadd idézzek belőle: „Este a menyasszonyi háznál a násznagy a menyasszony kikérését teljesen a Biblia alapján végzi, ahogyan 1Móz 24-ben olvassuk. Megérkezvén a vőlegény házához, megkezdődik a szeurat (énekléssel váltakozó bibliaolvasás, bizonyságtételek). A hívő ifjúság teljes létszámban jelen van. Egymásután hangzanak az igék és áldáskívánások.”

– Szüleinek az életében a későbbiekben is ennyire fontos helyet foglalt el a Szentírás?

– Igen. Számukra természetes volt, hogy mindennap családi körben olvassák a Bibliát, a napot esti imádsággal zárják – én ebbe születtem bele. Arra is emlékszem, hogy szentestén az istentiszteletről hazafelé bementünk a nagyszüleimhez, és karácsonyi énekeket énekeltünk. Bár ez sok más faluban is szokás volt.

– Gyermekkorából van emléke a gyülekezet életéből is?

– A mindig tele templomra emlékszem. Én 1976-ban konfirmáltam – Győri János volt a konfirmáló lelkészem –, abban az időben a gyülekezet létszáma meghaladta az ezret, és ebből legalább kétszázan mindig ott voltak az istentiszteleten. A karzaton az ifjúság tagjaival sokszor alig fértünk el, annyian voltunk. A kicsiknek pedig külön gyermek-istentiszteletet tartottak.

– Úgy tudom, 1981 könnyekkel teli év volt az ön számára.

– Még csak tizenhét éves voltam, és fél év leforgása alatt elveszítettem a szüleimet. Nagyon megviselt ez, de a nagymamám és a keresztszüleim átsegítettek a nehéz napokon. Sokat köszönhetek Gáncs Péternek és családjának is, akik akkor költöztek Nagytarcsára. De attól az évtől kezdve fontos szerepet töltött be az életemben a Jubilate kórus is.

– Ezt 1981-ben Bálint József zenetanár-karnagy hívta életre, idővel pedig a nagytarcsai gyülekezet neve összeforrt a Jubilate kóruséval.

– A kórus Gáncs Péter iktatására készülve alakult, és két hónap alatt tanulta be Händel Messiás című oratóriumát. Attól kezdve pedig évtizedekig meghatározó volt az egyházi zeneéletben, ugyanis kevés olyan nagy gyülekezet volt, ahol nem léptünk fel. Az egyik esztendőben ötvenöt szolgálatunk volt.

– Melyiket tartja a legemlékezetesebb fellépésnek?

– A Gusztáv Adolf Segélyszervezet 1982-ben ünnepelte fennállásának százötvenedik évfordulóját. A németországi Kasselben többnapos rendezvénysorozatot szerveztek ez alkalomból. A kórusunkat az a megtiszteltetés érte, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház képviseletében mi is kimehettünk, és többször is felléphettünk ezen az ünnepen. Mai napig tartó élményt jelentett ez számomra.

– Tudomásom szerint a kórusba sok fiatal járt.

– A Jubilate-tagok és az ifisek között nagy átfedés volt. A próbákon és a fellépéseken kívül is nagyon sok időt töltöttünk el együtt – hetente kétszer volt ifjúsági óra, hétfőnként pedig kóruspróba. Gyakran jártunk kirándulni is. A gyülekezeti életben pedig a kicsinyektől az idősekig minden generáció jelen volt. Ezt számos mai közösségben hiányolom.

– A feleségét is a nagytarcsai gyülekezetből választotta?

– Nem, egy kórházban ismerkedtünk meg. Akkor fejeztem be az iskolát, amikor a szüleim meghaltak, én pedig elkezdtem a szakmámban hidegburkolóként dolgozni. Nem sokra rá behívtak katonának, leszerelésem után pedig rengeteg munkát vállaltam, hogy el tudjam tartani magam. Ennek következtében viszont úgy megerőltettem a jobb kezem, hogy kórházba kerültem. Csillával ott ismerkedtünk meg – ő is betegként volt ott. Négy hónap múlva megkértem a kezét, tíz hónap után esküdtünk, és azóta is boldog házasságban élünk. Két gyermekünk született.

– Miért költöztek Ceglédre?

– A feleségem ceglédi, és a szülei miatt költöztünk oda házasságunk harmadik évében. Nekem az egyik első dolgom volt, hogy bekopogtam az evangélikus lelkészi hivatal ajtaján. Zászkaliczky Pál volt akkor a lelkész, aki szeretettel fogadott. A kislányunk két hónap múlva született meg, így Katát ő keresztelte.

– Milyen gyülekezeti életbe csöppentek Cegléden?

– Meglehetősen különbözött a nagytarcsaitól. Cegléden eleve jóval kisebb közösség volt, kevesebb aktív gyülekezeti taggal és kevesebb alkalommal. Minket azonban barátságosan fogadtak, sőt már a következő évben presbiter is lettem – azóta is igyekszem kivenni a részem a szolgálatokból. Zászkaliczky Pali bácsi azonban fél év múlva Budapestre került, mert a teológusotthon lelkésze lett. A rákövetkező esztendőkben nehéz időszakokat éltünk meg az amúgy is pici gyülekezetben, de Isten segítségével a kétezres évek elején – két lelkészváltást követően – újra felpezsdült a gyülekezeti élet. Solymár Péter lelkész fiatalos lendülete reménysugárral töltötte el a közösséget, benne a presbitérium tagjait. Időközben a gyülekezet anyagi helyzete is stabilizálódott, ugyanis a több mint kétszáz éves múltra visszatekintő kicsi közösség adakozókészsége példaértékű volt. Ingatlankárpótlásból pedig új gyülekezeti terem és parókia épülhetett.

– Azonban Solymár Péter is hamarosan a fővárosba költözött, mert az újpesti gyülekezet lelki vezetője lett.

– Őutána Péter Zoltán érkezett hozzánk. Fiatal lelkészünk és felesége felkarolta a gyermek- és ifjúsági munkát, de az idősebb korosztályra is nagy figyelmet fordított. 2016-ban újabb lelkészváltás következett, ekkor került a ceglédi gyülekezet élére jelenlegi lelkészünk, Szlaukó Orsolya. Óriási aktivitással kezdte el a reá váró munkát. A gyülekezet tagjai, presbiterei pedig még nagyobb intenzitással végezték a mindenkire személy szerint szabott feladatokat. Ennek köszönhetően sok új tag csatlakozik folyamatosan hozzánk.

– Tudna esetleg néhány számadattal is szolgálni?

– 2017-ben és 2018-ban negyvennégy keresztelés történt gyülekezetünkben. A hittanosok száma is ötven környékén mozog. 2018-ban heten konfirmáltak, és még ugyanabban az esztendőben tizenketten kezdték el a konfirmációi előkészítőt. 2017–2018-ban hét esketés volt.

– Milyen alkalmak közül válogathatnak azok, akik az istentiszteleteken és a bibliaórákon kívül is szeretnének a közösség életébe bekapcsolódni?

– Például van baba-mama klub, babamama torna, filmklub, gyermekfilmklub, idén januárban pedig megalakult a férfiklub is.

– Mit jelent az ön számára az, hogy evangélikus?

– Számomra ez olyan természetes velejárója az életemnek, hogy én ezt mindenhol fel is vállalom. Örülök, hogy evangélikus vagyok.

– És az Istennel való élő kapcsolat, az imádság mit jelent az életében?

– Reggel az egyik dolgom, hogy bekapcsolom a számítógépemet. A monitoron egyházunk internetes portálja jelenik meg az Útmutató aznapi igéjével. Ennek elolvasásával kezdem a napomat. Az imádsággal kapcsolatban nagyon gyakran eszembe jut édesanyámnak egy kedves éneke, a régi szarvasi énekeskönyvben a 358. számú. Így kezdődik: „Imádkozzál, keresztyénség, / Vigyázz örök javadra…” Ennek egyik sora így hangzik: „Aki szégyel imádkozni, / Hasznát annak ne várja!” Én is így gondolom.

– Van olyan igevers, amely valami miatt különösen is fontossá vált az életében?

– Nem szeretek kiragadni az adott szövegkörnyezetből részeket. Ha mégis ki kellene választanom egyet, akkor az a Prédikátor könyvének 12. fejezetéből az első vers lenne. A konfirmációmra kapott Bibliámba írták ezt a keresztszüleim, és azóta is sokszor előttem van. Így hangzik: „Gondolj Teremtődre ifjúságod idején, míg el nem jönnek a rossz napok, és el nem érkeznek azok az évek, melyekről ezt mondod: nem szeretem őket!”

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 9–10. számában jelent meg 2019. március 10-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.