Olvasd: Máté 28,1–10.

„Akkor Jézus így szólt hozzájuk: Ne féljetek!” (10. vers)

Húsvét ünnepe az élet diadalünnepe a halál fölött, az elnyomott igazság győzelme a gonoszság hatalmai fölött, a vigasztalódás szivárványa a bánkódó szeretet könnycseppjein. Hogyne volna hát az öröm ünnepe még akkor is, ha semmi közünk nincsen a feltámadott Jézus Krisztushoz, s ezért elszimbolizáljuk az egész húsvéti eseményt?!

Húsvét ünnepe mégis tele van félelemmel. Az első húsvét is ezt mutatja. Abban a rövid tudósításban, melyet Máté írt meg a húsvéti eseményről, négyszer van szó félelemről.

Bizonyos szempontból érthető az első szemtanúk ijedelme. Húsvét kísérő jelenségei ijesztően meglepőek. Semmi sem jelzi előre, hogy az öreg föld megrázza a hátát. Békésen bóbiskolnak az őrök. Ha az ég megzendül, távoli morgás jelzi, hogy közeledik a zivatar. Itt azonban egyik pillanatról a másikra indul meg a föld, s nyitja ki az elhantolt sírokat, dobálja fel a halottakat. Igazán nem lehet csodálkozni, hogy félholtra válnak az őrök.

A megijedés reflex mozdulat, érte nem tehetünk szemrehányást senkinek sem. Ha azonban az ijedtség félelemmé tudatosul, ott már baj van a bátorsággal. Az első húsvétkor az ijedelemből félelem lett. Mégsem lehet a külső eseményekből teljesen megmagyarázni a húsvéti félelmet. A félelem mindig belülről fakad. Az ítélet végrehajtói a hatalommal és dicsőséggel feltámadott Jézus Krisztustól féltek. Az asszonyok ugyanúgy. A meghalt Jézusnak könnyű volt tisztességet tenni, de a feltámadott Jézusnak szemébe nézni nagyon nehéz lehetett. Joggal félhettek a szemrehányástól, amit majd szégyenszemre kapni fognak (Márk 16,14).

A húsvéti félelem fő oka az, hogy rossz a lelkiismeretünk Jézus Krisztussal kapcsolatban. A mai húsvét is ezt mutatja. A mai húsvéti félelemnek egyik jele a húsvét tagadása. Nem új jelenség ez. A főpapok, farizeusok, akiknek a legtöbb okuk volt félni a Krisztussal való találkozástól, ezek is a tagadás álarca alá rejtették félelmüket, s azt a hírt terjesztették, hogy a tanítványok éjjel ellopták Jézus holttestét és elhíresztelték, hogy feltámadott. Ma sem az az igazi oka a feltámadás tagadásának, hogy megmagyarázhatatlan, hihetetlen, lehetetlen. A tényeknek nagyobb bizonyító ereje van, mint minden emberi gondolatnak. A feltámadás pedig tény. Ezt negatíve igazolja az, hogy Jézus holtteste nem került elő. De pozitív tények is vannak. Szemtanúk igazolják, hogy találkoztak Vele, látták, hallották, beszéltek Vele. Parancsot is kaptak Tőle. Pál apostol több, mint 500 szemtanúra hivatkozik.

A félelem azonban inkább letagadja a tényeket is, homokba dugja a fejét azzal a gyerekes gondolattal, hogy a letagadott tény nem tény, s a nem látott veszedelem nem következik be.

Vajon még ez a félelem van (tudva, vagy tudatlanul) a mi húsvéti tagadásunk mögött? Van-e benned, bennem húsvéti félelem? Jó-e a lelkiismeretem Jézussal kapcsolatban? Hogyan merjek szemébe nézni Azzal, akit olyan sokszor megtagadtam, Akivel olyan sokszor nem törődtem, tanácsait nem fogadtam meg?

Van lehetőség arra, hogy ne maradjak benne a húsvéti félelemben. A történet szerint mindenki félt, aki a feltámadott Krisztussal találkozott, de az egyiket benne hagyta az Úr ebben a félelemben, a másikból elvette és örömmel töltötte meg. Azoktól veszi el a húsvéti félelmet, akik a megfeszített Jézust keresik, akik magukról csak azt tudják és vallják, hogy bűnösök, de a Megfeszítettről azt tudják és vallják, hogy a bűnösök barátja és Megváltója.

Engedjük, hogy a bűneinkre emlékeztető Szentlélek hadd töltsön el minket is húsvéti félelemmel, a Megfeszítettől érkező angyali üzenet pedig húsvéti örömmel!

Feltámadott és örökké élő Jézus Krisztus! Mi tudjuk és érezzük, hogy bennünk együtt van a félelem és a bátorság, tapasztaltuk azt is, hogy ha az ember ösztönös életéből oda tud menekülni az ige által megszentelt értelem védőszárnyai alá, abban csodálatos erőt talál. Mi félünk Tőled mégis, Uram, mert Te minket saját dicsőségedre teremtettél, s vajon szolgáljuk-e dicsőségedet? Vigasztalásunkra van azonban az a felséges hit, hogy Te benne vagy életkörülményeinkben, s velünk sorsközösségben vagy, hogy Te velünk jársz, s ha Isten velem, kicsoda ellenem? Senki, bizonyára senki! Ámen.

Él Isten az égben!
Légy jó reménységben,
Meggyötört szívem!
Bár zápor módjára
Hull könnyeid árja,
Véd, áld ő híven.
Meglássad, könnyhullásod
Összeszedi tömlőjében
— Él Isten az Égben! (396. ének)