Nagypénteken gyakran idézzük Jézusnak azt a talányos mondatát, amellyel Jeruzsálemben felháborítja kora zsidóságának politikai és vallási vezetőit. Ők ugyanis úgy értik szavát, hogy ő a szent város ékességéről szól, és a Nagy Heródes uralkodása alatt valóban évekig épült templom lerombolására utal. János evangélista azonban egyértelművé teszi, hogy Jézus – mint máskor is oly gyakran – talányosan és metaforikusan fogalmazott, és testének templomára gondolt. Vagyis arra, hogy ha őt el is pusztítják, harmadnapon fel fog támadni. Ez a mai nagypéntek reménysége is: nem egyszerűen csődről és vereségről van szó, hanem a megváltás beteljesítéséről. A Jézus ajkán elhangzó „elvégeztetett” szó egyáltalán nem a bukásról, hanem ellenkezőleg, a győzelemről szól. Az evangéliumban itt szereplő görög szó egészen pontosan azt jelenti: „célhoz ért”. Isten Jézus élete és halála, majd feltámadása által akarja üdvözíteni az embert. 

Jézus vitapartnereinek, mint mondtam, nincs érzéke a metaforikus beszédre, így felháborodnak azon, hogy ő a templom elpusztulásáról beszél. Mindez azért döbbenetes, mert alig néhány évtizednek kellett eltelnie, és a jeruzsálemi templomot Titus római hadvezér és seregei valóban lerombolták. Ekkor teljesedett be Jézus próféciája: „Amikor pedig látjátok, hogy Jeruzsálemet hadseregek kerítik be, akkor tudjátok meg, hogy elközelített annak pusztulása.” (Lk 21,20). Továbbá ezt is mondta Jézus: „Nem marad itt kő kövön, amit le ne rombolnának.” (Mk 13,2).

Virágvasárnapon emlékeztünk Jézus jeruzsálemi bevonulására. Lukács evangélista szerint Jézus ezt követően megsiratja a várost, és ezt mondja: „Bárcsak felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De most már el van rejtve a szemed elől.” (Lk 19,42) Nem ez történt. Bár Jézus meghalt nagypénteken és feltámadt húsvétkor, sokan nem hittek benne. Nemcsak a „testének templomáról” szóló próféciája teljesedett be, vagyis hogy harmadnapra feltámad, hanem a templom elpusztításával kapcsolatos fájdalmas szavai is igaznak bizonyultak. El lehet képzelni, mennyire megrendültek az emberek, amikor azt kellett látniuk, hogy szeretett templomuk, amelyre annyira büszkék voltak, lángokban áll. Ezzel olyannyira véget ért egy korszak a zsidóság életében, hogy templomukat azóta sem építették újjá.

Nagyhét elején, hétfő este az egész világ lélegzetvisszafojtva nézte, amint lángokban állt a párizsi Notre-Dame-székesegyház. Tévében és a közösségi média legkülönbözőbb felületein láthattuk annak döbbenetes megelevenedését, amit regényében Victor Hugo 1831-ben megírt: 

Minden tekintet a templom tetejére fordult. Rendkívüli látvány tárult elébük. A legfölső galériából, a középső nagy ablakrózsa fölött hatalmas láng csapott fel, szikraörvényt hányva a két torony közé; a szilaj, zabolátlan, hatalmas láng foszlányait a füsttel együtt el-elkapta a szél. (…) A láng fölött nyersen és élesen vált ki a két roppant torony egy-egy oldala, koromfeketén az egyik, tűzvörösen a másik; maguk a tornyok még óriásabbnak látszottak attól a végtelen árnyéktól, amelyet az égre vetettek. A kőbe faragott, megszámlálhatatlan ördög- és sárkányfej vésztjósló kifejezést öltött, szinte életre kelve a nyugtalanul lobogó tűzben. Sárkánykígyók nevettek, vízköpő kutyák csaholtak, szalamandrák fújtak a lángba, szörnyfejek prüszköltek a füstbe.” 

Hétfő reggel mi is láttuk a tűzben izzó gerendákat, a boltívekre zuhanó huszártornyot, majd másnap reggel a kiégett templombelsőt. Vannak, akik szerint nem egyszerűen egy székesegyház borult lángba, hanem mindez az egész európai keresztyénség pusztulásának jelképe is lehet. Szerintem azonban nem kell Párizsig mennünk ahhoz, hogy az Istentől való eltávolodás szomorú jeleit lássuk, talán elég csak közvetlen környezetünkben széttekinteni. Kicsit olyan ez, mint amikor az elmúlt rendszerben azzal volt tele a magunk híradója, hogy a távoli Amerikában verik a feketéket… A párizsi tűzvésszel kapcsolatos aktuálpolitikai belemagyarázásoktól pedig kifejezetten óvakodnék. Jézus szava nyomán azonban fel merem tenni a kérdést: felismertük-e meglátogatásunk idejét: ráléptünk-e lábunkkal a békességre vezető útra? Amikor Isten szörnyű ítéletét vélik egyesek felismerni a székesegyház lángolásában, akkor élünk-e azzal a lehetőséggel, hogy a még álló és harangszavukkal hívogató templomainkban rendszeresen hallgassuk Isten igéjét? 

A jeruzsálemi templom elpusztult, a párizsi Notre-Dame-székesegyház talán megmenthető. Az összefogás megható példáit láttuk, hasonlóan ahhoz, mint amikor néhány hónapja Budapesten a református teológusok kollégiumának leégése után megmozdult az ország. A Notre-Dame-székesegyház újjáépítésére a világ minden részéről gyűlnek az adományok, Magyarországról is. Igen, szeretett testvéreim, itt Pilisen, e Pest megyei települése a mai perselypénzt az Ökumenikus Segélyszervezeten keresztül a Notre-Dame-székesegyház felújítására fogjuk elküldeni. Csak akkor tartsa ezt bárki nevetségesnek, ha ugyanígy vélekedik az özvegy asszony kétfilléréről, amiről az evangéliumban Jézus beszél. Nemcsak milliárdosok jól dokumentált adományaira, hanem a Pilisen összegyűjtött perselypénzre is szükség van, hiszen Európa (óvatosan mondom, a keresztyén Európa) csodálatos építészeti és szellemi-lelki emléke ez. Ahogy a tűzoltók önfeláldozók voltak, úgy mindannyiunknak, felekezeti hovatartozástól függetlenül meg kell tennünk mindent az újjáépítésért. Nem egyszerűen annak érdekében, hogy a falak és a torony újra álljanak, hanem azért, hogy a szent Isten jelenlétét lehessen általa megragadni. Biztatónak érzem, hogy ezúttal nem annyira katasztrófaturisták jelentek meg a lángoló Notre-Dame-székesegyház környékén, hanem imádkozó, és egyházi himnuszokat éneklő emberek. A lángoló székesegyház látványa, talán a huszonnegyedik órában felélesztette bennük azt a vágyat, hogy az élő Istent keressük. És most ne egyszerűen a valóban szekuláris nyugaton verjük el a port (és bizony még háboroghatunk is azon, hogy Ausztriában, ahol időtlen idők óta munkaszüneti nap volt nagypéntek, idén először munkanap lett), de ismét mondom: másokra való mutogatás helyett kérdezzük meg magunkat: itt, a magunk hazájában valóban keressük-e az Istennel való kapcsolatot? A lángba borult katedrális láttán nem kell-e nekünk, magyaroknak is bűnbánatot tartani? A gondolkodásban és a válaszadásban segíthet Gryllus Dániel barátunk, aki Kányádi Sándornak a zsidó, jiddis kultúrában is gyökerező versét zenésítette meg, és adja most elő nekünk.

Ég, testvérek, ég! Ég!
Jaj, a mi árva kis városunk ég!
Dühöng a szél,
Szörnyű táncot járnak benne a vad lángok
Recseg, ropog, omlik minden –
Vöröslik az ég!
Ők csak állnak és csak nézik
Szörnyű szörnyűség
Ők csak állnak és csak nézik –
A városunk ég!

Ég, testvérek! Ég!
Jaj, a mi árva kis városunk ég!
Mindenfelől körülfogták 
Körös-körül már nyaldossák
A lángnyelvek a városkát –
Minden, minden ég!
Ők csak állnak és csak nézik
Szörnyű szörnyűség
Ők csak állnak és csak nézik – 
A városunk ég!

Ég, testvérek! Ég, testvérek, ég!
Jaj, minden perccel közelebb a vég,
Városunkkal együtt veszünk,
Pernye, korom, hamu leszünk,
Sivár falak meredeznek,
Füstös omladék!
Ők csak állnak és csak nézik
Szörnyű szörnyűség,
Ők csak állnak és csak nézik –
A városunk ég!

Ég, testvérek, ég! Ég, testvérek ég!
És rajtunk kívül nincsen segítség.
Ha városkánk neked drága,
Ragadj vödröt, ha nincs más, a véred fröcsköld rá a lángra
Nincsen veszve még!
Ne állj testvér, ne tétlenkedj
Nincsen veszve még,
Ne állj testvér, oltsd a tüzet! --

A dal Kányádi Sándor Erdélyi jiddis népköltészet című gyűjtése részeként jelent meg, de magától Sanyi bácsitól tudjuk, hogy azt egy krakkói asztalos írta. Ugyanakkor – és ez is valahol Európáról szól – nem szabad elfeledkezni arról, hogy szinte napra pontosan hetvenöt éve, 1944. április 16-án kezdődött a magyarországi zsidók deportálása. Ami bántó viccekkel kezdődött és álkeresztény uszítással folytatódott, az a végén a haláltáborba tartó vonatok zakatolásában teljesedett ki. Sok önmagát büszke kereszténynek tartó ember megbukott akkor, nemcsak az emberség, hanem a hit vizsgáján is. Dietrich Bonhoeffer német teológus joggal mondta ekkor: „Csak az énekelhet gregorián dalokokat, aki a zsidókért jajszót kiált.”

Megható, hogy az elhangzott énekben a lángoló városukat féltők saját vérükkel is készek volnának oltani a tüzet. Bármilyen odaszánás is van ebben a magatartásban, a magunk vérének ontása itt bizony kevés. Nagypénteken azonban azt mondhatom nektek, szeretett testvéreim, hogy itt ennél sokkal többről van szó: Jézus vérének kiontásáról. A Szentírás számos helyén találkozunk olyan megfogalmazással, hogy „Jézus vére megtisztít minket minden bűntől”. Idézhetjük persze Faludy György Villon-átköltését is: „Véred kiontott harmatával irgalmazz nekünk Jézus herceg”. Ami bizonyos: egyedül Jézus kereszthalála, az ő véres szenvedése ad reményt arra, hogy újjászülessünk és üdvözüljünk. A párizsi Notre-Dame-székesegyház nagyheti kigyulladása emlékeztessen bennünket arra, hogy amennyiben nem térünk vissza az embervilágért nagypénteken keresztáldozatot is vállaló, szerető Istenünkhöz, akkor mindent elveszíthetünk, ami a valódi életet jelenti. Hiszen Európa csak annyiban volt és lesz keresztény, amennyiben az európai emberek Krisztust követik, és hiteles keresztyén életet élnek.   

Ezért nagypénteken hagyjunk fel az emberi bölcselkedéssel. Ne akarjuk mindenre a saját előre gyártott válaszainkat megadni. Engedjük Jézust szóhoz jutni. Ő a passióban keveset beszél, ezért nagyon figyeljünk minden szavára. Pusztuló vagy éppen ép templomok látványa ne vonja el figyelmünket a legfontosabbról: ha lerombolják is a templomot, azt ő három nap alatt felépíti. Igen, a testének templomára, vagyis halálára és feltámadására utal.

Jézusnak a bűnös emberért önként vállalt halála tudatában bízhatunk abban, hogy Európa és a világ, de bizony Magyarország is, felismeri a meglátogatása idejét, és megtér az élő Úrhoz.

Ámen

Az igehirdetés elhangzott a Kossuth Rádióban valamint a Pilisi Evangélikus Egyházközség templomában, 2019. április 19-én (nagypéntek).