Ma a pokol vöröslő lángja
a látóhatárra költözött,
s hogy megmutassa,
mily hatalma van e világban,
integetett
a csupasz fák ágai között.
Riadtan kerestem az úton,
képzeltem el a tragédiát,
fel se fogta még agyam,
hogy milyen képet lát.
Felnéztem az égre, s láttam
a fekete felleget,
és tudtam, a fénylő vörösség
nem tisztaságból született.
Intő jelt rajzolt az égre –
mondhatnánk karcolást, –
figyelmeztetés, az élethez
nem elég a ragyogás!
Sötét fellegek takarják el
a Napot, és vérré válnak
benne a fák, ágai némán
rikoltják –
látod, vagyok.
Adj végre feloldozást!
Belehaltam a télbe,
csak bízom az új tavaszt,
de a sötétet el sosem űztem –
csak hittem – s ez nem ugyanaz.

Nem kell a vöröslő izzás,
nem kell az eget rengető óda!
Elég egy csöppnyi szeretet,
s fény árad majd mindenhova.
Elég egy apró zöld ág,
egy örökre zöld fenyő,
s hogy észrevegyük,
fejünk fölött most még sok a borús,
fekete felhő.
S ha kábult életed felváltja
az apró, kis öröm,
akkor a pokol tornácán át is
Istenben gyönyörködöm