Sztehlo szolgáló kistestvére

Sztehlo szolgáló kistestvére

Share this content.

Forrás: Evangélikus Élet, szöveg: Boda Zsuzsa, fotó: Magyari Márton
A gyermekmentő evangélikus lelkész, Sztehlo Gábor életében 1951-ben új fejezet kezdődött: „a diakónia papjaként” fogyatékos gyermekek, illetve idős emberek gondozását kezdte el megszervezni. Beszélgetőtársamat, dr. Beck Zoltánnét még Sztehlo vette fel ápolónak a fogyatékos gyermekek Budán létrehozott otthonába, a később Sareptának elnevezett intézménybe.

– Manyi néni eredetileg szarvasi. Hogy került huszonévesen a Hűvösvölgybe?

– Kulákcsaládból származom. Huszonévesen viszont már egy állami gazdaságban kellett munkába állnom. Olyan beteg lettem, hogy aztán hat évig nem is dolgoztam. Nagynéném – akinek Ries György evangélikus lelkész volt a férje – a Sarepta indulása után az akkor még a Modori utcában levő fogyatékosotthonba ment dolgozni. Engem szintén érdekelt az egészségügyi pálya, így 1961-ben én is jelentkeztem ápolónak, Sztehlo Gábor pedig fel is vett, majd többedmagammal beiskolázott a kétéves ápolói szakiskolába.

– Sokak „Gábor bácsija” karizmatikus ember volt. Önben milyen kép él róla?

– Emlékszem, milyen nagy szeretettel fogadott bennünket – akkoriban ugyanis többen is jelentkeztünk fiatal lányok. Minden kézre szükség volt, hiszen a diakonisszák akkor már egy évtizede szétszórtan éltek, kevesen maradtak, akik a fogyatékos gyerekek gondozásában segítettek. Gábor bácsi bennünk a szolgáló kistestvért látta – így is hívott minket –, a szeretetét pedig igyekezett minél többféleképpen kimutatni. Gyakran mentünk kirándulni is. Emlékszem, akkor már volt egy kék kisbuszunk is, ezt a Mátrába menet ő maga vezette. Amikor megtudta, hogy az ápolók szeretnék megnézni a Mágnás Miska című filmet a televízióban, elment, és a saját pénzén vett egy készüléket. Ennyire szeretett minket. Az Ördögárok utcában levő épület ebédlőjében az étkezésekkor két asztalnál ültünk. Gábor bácsi mindig velünk, fiatalokkal étkezett. Nagyon nagy szegénységben éltünk, sokszor enni is alig volt mit, de az ő reggelijéhez mindig került zsömle. Ő ezt köszönettel elfogadta, ám soha nem ette meg, hanem mindig nekünk adta. Egyik nap én kaptam meg, másnap a másik, harmadnap egy harmadik. Nagyon önzetlen és segítőkész volt. Ha kellett volna, még a rajta levő ruhát is jó szívvel odaadta volna. Megesett, hogy a Luther-kabátjához nem volt Mózes-tábla, mert egy lelkésztársának ajándékozta. Egyedül a pulóverétől nem vált meg soha, mert azt a lánya kötötte neki, és Svájcból küldte. 1956-tól ugyanis a felesége és a két gyermeke ott éltek. Ő csak 1961-ben ment utánuk, fél évvel azután, hogy én a Sareptába kerültem.

– Említette a szegénységet. A mindennapok kiadásaihoz honnan volt anyagi fedezete az intézetnek?

– Elsősorban adományokból és gyűjtőkörutakból. Gyakran mentünk gyülekezetekbe, ahol meséltünk a gyerekekről, a munkánkról, az otthonról. Ilyenkor nemcsak pénzbeli adománnyal segítettek minket, hanem mindig kaptunk élelmiszereket is – csigatésztát, krumplit, babot, almát… Én akkor ettem életemben először igazi nyírségi almát, a mai napig emlékszem az ízére. Amikor a Sareptában bableves volt az ebéd, néha nehezebben lehetett összerágni benne egy-egy babszemet, noha volt közöttük finom, szinte omlós is. Jót nevettünk ezen, mert tudtuk, hogy több helyről származik az alapanyag, így sokak „szeretetét” ismerhettük meg egyszerre… Mindennek örültünk, minden adományt hálásan fogadtunk. Még egy pozitív eredménye volt ezeknek a körutaknak: a beszámolók hatására nemegyszer új munkatársak is jelentkeztek hozzánk az ország különböző pontjairól.

– Amikor ön a Sareptába került, hány gyerekről kellett gondoskodniuk?

– Hűvösvölgyben talán hatvanról, aztán a későbbiekben nyolcvan is lett. Akkoriban nem voltak szigorú szabályok, valójában nem is voltak előírások, Gábor bácsi mindenkinek segíteni akart még olyan áron is, hogy túlzsúfoltság alakult ki. A hozzám tartozó szobában például nyolc izomsorvadásos lakott. Az egyébként a maga korában egyedülálló volt, hogy Gábor bácsi létrehozott egy olyan osztályt is, ahol szellemileg ép, de izomsorvadásos betegek éltek. A járóképes gyerekek külön lány- és fiúszobákban laktak, csak az emeleten, az ágyban fekvők voltak közös szobában.

– A gondozottak közül nem mindenki tudta magát ellátni, és ahogy említette, nem volt nagy létszámú az ápolószemélyzet. Hogyan oldották meg mégis, hogy a munka gördülékenyen folyjon?

– Mindig kevés volt a segítő kéz, ami különösen a fürdetéseknél okozott gondot, amikor a nagyobb fogyatékkal bíró gyerekeket be kellett emelni a kádba, illetve onnan ki. De majdnem minden osztályon volt olyan ügyesebb gyerek, akit meg tudtunk tanítani segíteni. Szívesen szolgálták ki egymást, például inni adtak a másiknak, vagy segítettek vécére menni, szóval, kisebb-nagyobb feladatokat el tudtak látni. És mindig boldogok voltak, ha segíthettek. Sokszor úgy dicsértem meg őket, hogy azt mondtam nekik, biztosan angyal suhant át a termen, és ő volt a segítőm. Ők ezt magukra értették, és nemegyszer maguk provokálták ki ezt az elismerést.

– Hogyan teltek akkoriban a napok?

– Az ébresztő reggel 7-kor volt. Ébredés után felöltöztek a gyerekek, vagy felöltöztettük őket. Én sokszor azalatt takarítottam ki a vécéket, merthogy a takarítás is a mi feladatunk volt. A pelenkásokat mindig reggel fürdettük. Délelőttönként, a reggeli után gyógytorna vagy egyéb foglalkozások várták a gyerekeket. Később gyógypedagógus foglalkozott velük. Ebéd után, ha az időjárás engedte, kimentünk az udvarra. Sokszor a fekvőbetegek közül is levittük, akiket lehetett. Nem volt lift, úgyhogy ölben hoztuk-vittük őket. Mi, ápolók két műszakban dolgoztunk, reggel 6-kor és este 6-kor váltottuk egymást. Több környékbeli gyülekezettel is jó kapcsolatunk volt. A kelenföldi evangélikusok vagy a pasaréti katolikusok és a csepeli baptisták rendszeresen eljöttek hozzánk, műsort adtak. A gyerekek mindig nagyon várták őket.

– Változott-e valami Sztehlo Gábor távozásával?

– Utána Muntz Frigyes lelkész lett az intézmény vezetője. Ő csináltatott nekünk egy olyan konyhát, ahol a gyerekekkel sütöttünk-főztünk. Szerettük volna ugyanis, hogy ők is el tudjanak készíteni egy-egy egyszerűbb ételt vagy süteményt.

– A hatvanas-hetvenes években még nem lehetett kapni olyan praktikus egészségügyi segédeszközöket, mint manapság. Hogy oldották meg például a pelenkázást?

– Hagyományos textilpelenkákat használtunk, amiket naponta mi mostunk. Gumibugyit pedig felvágott nejlonokból készítettünk. Abban az időben mindenki így csinálta. Egyébként pedig akit csak lehetett, igyekeztünk minél előbb szobatisztává nevelni.

– A hosszú évek alatt biztosan sok Sarepta-lakó nőtt a szívéhez. Szeretne kiemelni valakit közülük?

– Nagyon nehéz lenne, mert ők mind a „gyerekeim” voltak. Ha mégis meg szeretnék nevezni valakit, akkor Lajoskát emelném ki. Ő izomsorvadásos volt. Háromévesen még óvodába járt, de utána elkezdett romlani az állapota, és hozzánk került. Ő volt az egyik kedvencem. Szeretett élni, és csupa szeretet volt. Ezek a gondozottak egyébként soha nem zúgolódtak. Sokan közülük írni-olvasni is tudtak, némelyikük még verset is írt. Sztehlo Gábornak, majd az utódjának köszönhetően nagy szeretet vette körül ezeket a gyerekeket. Gábor bácsi, ha kellett, etette, pelenkázta is őket.

– Negyven évig dolgozott a Sareptában. Ez idő alatt sok, fogyatékkal született gyermeket megismert, olykor nehéz élethelyzeteket is átélt. Most nyolcvannégy évesen, többféle betegséggel küzdve, mégis jókedvűen, tele életörömmel éli a napjait a hűvösvölgyi szeretetotthonban. Honnan ez a kitartó életigenlés?

– Elsősorban a Jóistentől. Másodsorban otthonról, a családból és a szarvasi evangélikus gyülekezetből is hozok ebből. Emellett én az emberektől annyi szeretetet kaptam egész életemben! A gyerekektől különösen is. A mai napig elevenen élnek bennem például a karácsonyi alkalmak. Amikor ezekkel a kis betegekkel együtt vettem az úrvacsorát, úgy éreztem, a mennyországban vagyok. Az Úristen lelke teljesen áthatott minket. Szeretek élni. Nekem is vannak egészségi problémáim, de nem szeretem, ha emiatt szánakoznak rajtam. Igyekszem az élet jó dolgait meglátni, és ezt próbálom átadni a környezetemnek is. Ha már ilyen hosszú életet kaptam az Úristentől, akkor biztosan van még valami terve velem, és nem szeretnék szégyenben maradni előtte azzal, hogy nekikeseredek. Minden napért hálát adok, és a segítségét kérem. A többi pedig az ő kezében van.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 13–14. számában jelent meg 2019. április 7-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!