Az evangéliumokat lapozgatva szembesülhetünk azzal a meglepő ténnyel, hogy húsvét után nyoma sincs a feltámadás hitének. A tanítványok többnyire szétszóródnak: Péter csalódottan tér vissza a halászhálóhoz, Tamás a kétségeivel küszködik, az emmausi tanítványok pedig kiábrándultan hagyják ott Jeruzsálemet... 

Szó sincs arról, hogy Jézus egykori követői élénk képzelőerővel megálmodják Mesterük fantasztikus kilépését a sírból, és ezzel mintegy kreálnak maguknak egy újraélesztett Urat. Minden pontosan fordítva történik. A feltámadott Úrnak kell elszéledt tanítványai után mennie, hogy jó pásztorként összeterelje őket, és új lelket öntsön beléjük. 

Mai kifejezéssel élve: Ő tölti újra lemerült, kiégett tanítványait. Nem valamiféle emberi vágy eszeli ki a Feltámadott mítoszát, hanem az élő Úr személyes megjelenéseivel és megszólításaival teremti meg az övéiben azt az éltető hitet, ami új lendületet ajándékoz a tanítványoknak a megfeszített, de feltámadott Krisztusról szóló evangélium hirdetésére. 

Ez a drámai fordulat talán az emmausi tanítványok történetében figyelhető meg a legtisztábban, ahol Jézussal, mint empatikus lelkigondozóval, türelmes tanítóval, kenyéradó gazdával, s végül, mint a szolgáltra nemcsak felkészítő, de el is küldő Úrral találkozhatunk. Vegyük röviden sorba ezt a sokrétű Jézus-képet.

Első Jézus-kép: a kísérő útitárs

Ahogyan a Mester diszkrét tapintatossággal odaszegődik csüggedt tanítványaihoz, azzal örökérvényű mintát kínál minden korok lelkigondozóinak. Miközben együtt ballag velük, mély empátiával kérdezgeti és meghallgatja őket. Ez a feltáró beszélgetés nem nélkülözi a derűt sem, hiszen Jézus, többek között, saját kivégzéséről is faggatja vaksi tanítványait… 

Nyoma sincs semmiféle sürgető, a másikat lerohanó, erőszakos, megtérítési kísérletnek. Jézus nem keveri a missziót az agresszióval, ahogyan ez tragikus módon, sajnos, nem egyszer megtörtént az elmúlt két évezredben… Nem véletlenül vált napjainkban éppen ez a bibliai történet, az úgynevezett „Emmaus-modell”, korunk egyik legelfogadottabb missziói paradigmájává. 

Második Jézus-kép: a szívet átforrósító hitoktató

A türelmesen kísérő, kérdezgető útitárs, miután meghallgatta reményvesztett tanítványai kétségeit, a megfelelő pillanatban, fokozatosan átvált lelkigondozóból tanítóvá. Kezdetét veszi egy páratlan bibliaiskola, hittanóra az emmausi országúton. Peripatetikus módszerrel, sétálás közben tanítva „elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szól.” Ahogyan Luther a reformációban újra felfedezte a Szentírás legfontosabb iránytűjét: „Was Christum treibet”, azaz, ami Krisztusra mutat. Ami a Bibliában hozzá vezet, arra van igazán szükségünk! Ennek nyomán a tanítványok szívében felizzik a hamu alatt szunnyadó parázs. Ahogyan erről ők maguk vallanak később: „Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, amikor feltárta előttünk az Írásokat?”

Harmadik Jézus-kép: a szemet megnyitó orvos

MIután a tanítványok hazaérnek, otthonuk kapujában következik a történet újabb szellemes fordulata: Jézus „úgy tett, mintha tovább akarna menni…” S ezzel kiprovokálja tanítványai őszinte könyörgő imádságát: „Maradj velünk…” A különös „vendég” első szóra enged az unszolásnak, és asztalhoz telepedve felvállalja a házigazda szerepét: „vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta.” Íme, az árulkodó, leleplező mozdulat. Ő az, aki arról ismerhető fel, hogy mindig ad: hol kenyeret és halat, hol pedig kenyeret és bort… Sőt, mi több, ami a legtöbb: önmagát is odaadta és odaadja. Nemcsak értünk, de nekünk is, nemcsak egykor, hanem ma is! Az odaadó szeretetnek erre a mozdulatára nyíltak meg akkor, és nyílhatnak meg ma is az Isten szeretetére rácsodálkozó szemek.

Negyedik Jézus-kép: a mozgósító Mester

A történetnek ezen a csúcspontján Jézus Krisztus kilép a látható történetből, mivel vizuális jelenléte már nem szükséges. Elengedi tanítványai kezét, hiszen ők lassan kezdik felismerni, hogy mi a küldetésük. Az átforrósított szívű Kleopás és társa nem térnek nyugovóra. A feltámadott Úrral való személyes találkozás öröme lendületbe hozta őket. Még abban az órában, felfrissült erővel, hittel és reménységgel térnek vissza Jeruzsálembe, oda, ahonnan korábban csüggedten, kiégetten el akartak menekülni. Most viszont sietnek, hogy megosszák örömüket tanítványtársaikkal. 

Velük együtt mi is újra felfedezhetjük életünk mély titkát és nagy lehetőségét: a húsvéti evangélium csak akkor maradhat a miénk, ha továbbadjuk másoknak!