Amit és ahogyan Bueb megfogalmaz kritikájában, az hazájában nem, de nálunk nagy valószínűséggel kiütné a politikai, közéleti, frakciós, sőt egyházi biztosítékokat is. Bármely merész és nyilván hazájában is vitatott Buebnak a legutóbbi német parlamenti választások mentén kifejtett bírálata, nálunk is hozzá kellene szoknunk az ilyen kulturált kritikához, s nem azonnal kígyót-békát, átkot, kiátkozást, sajtópert szórni-akasztani az eltérő véleményt megfogalmazókra. Márpedig Bueb és mások felvetései itthon is érdemesek a meggondolásra, még ha sok mindennel nem is tudunk egyet érteni. De lássuk a „berlini pedagógus medvét”! Bueb szerint a jelenlegi, és minden szinten tapasztalható  hazudozás a politikában már-már a demokráciát veszélyezteti. Nevek említése nélkül vegyük szemügyre Bueb egyik-másik megállapítását. Szerinte a választási kampányban sok minden csak azért hangzott el, hogy a választókat megnyerjék maguknak a pártok, politikusok. Több megközelítőleg igaz-hamis, kétértelmű kijelentés, szlogen, ígéret hangzott el a politikusok szájából. A filozófus-teológus így fogalmaz: „A politikai gondolatoknak, eszméknek ez a gyengesége és az általános hazugságok azáltal, hogy a dolgokat csak megközelítőleg írják le, oda vezetett, hogy megnőtt a politikai kiszáradás, az érdektelenség, az elfordulás a politikától, ami meglehetősen nagy veszély”. Aki az igazságról beszél, annak nagyon megfontoltnak kell lennie és hajszálpontosan kell fogalmaznia. Még inkább annak, aki a hazugságokat próbálja leleplezni. Néha az igazságot úgy használták, hogy azzal valóságosan megkövezték az ellenfelet. Talán furcsa Bueb fogalmazása, de az általános hazudozás mérséklésének a lehetőségét, a „minimális füllentés, csúsztatás” esélyét abban látja, hogy a politikusok csak akkor „füllentsenek”, ha az a nyilvánosságnak többet használ, mint árt. A politikusok szerinte viszont akkor füllentenek leginkább, amikor saját hitelességüket próbálják „fényezni”, növelni, s érdekeiket érvényesíteni. Bibliai értelemben abszolút nem lehet egyetérteni ezzel a minimalizálással, még ha pedagógiai megfontolások állnak is a háttérben. Az igazság elérése nem szentesítheti a hamissággal kikövezett utat! Ezért Bueb politikai etikai redukciójával sem tudunk egyet érteni. Aki engedményeket tesz a kis hazugságoknak, az előbb-utóbb a nagy hazugságokat sem fogja tudni kikerülni. Mindnyájan tudjuk, hogy nincs „kis” vagy „nagy” hazugság, csak hazugság vagy igazmondás létezik. Vagy-vagy. Nincs, s nem is lehet olyan kis hazugság sem, ami nagy nyereséggel, haszonnal járhatna. Keresztyén teológiai és bibliai értelemben semmiképpen. Hogy egy társadalom adott korban elfogadott hallgatólagos vagy megfogalmazott, esetleg deklarált morálja mit enged meg vagy mit nem, az nem lehet a keresztyén etika mintája, mértéke. Az igazság beszéde, amiért az Igazság Ura meghalt és feltámadott, s amit 2000 év óta tart érvényben, meg a hamis tanúságtétel tízparancsolatos tiltása, és a hazugság beszédének evangéliumi elutasítása nem lehet csak a keresztyének erkölcsi mércéje, iránytűje. Ezzel a mértékkel lehet másoknak is mérni, viszonyítani, jót a rossztól, igazat a hamistól megkülönböztetni. Hangozzék el bár az a széles nyilvánosságban, vagy magánbeszélgetésben. Ezek publikus és egyetemes erkölcsi mértékegységek. Nyilván, ezt Bernhard Bueb is kristálytisztán tudja és vállalja is, hiszen ő keresztyén teológus, nem az ördög prókátora. Mindenesetre az a kérdés, amit kritikájával felvet, nem kevesebb, mint az, amit újra és újra, banki és politikai, gazdasági világunkban, de egyházi életünkben is mikroszkóp alá kell tegyünk.  Nevezetesen: mekkora „lódítást”, fél-információt, manipulációt, álságos beszédet, üresjáratot visel el a demokrácia? Hol vannak a megbízható, hiteles szavak, nota bene a demokrácia határai? Hogy a politikai ellenfelek, olykor ádáz ellenségek sajtóüzengetései ne puszta paródiáját vagy foszlékony-illékony mázát, álarcát jelentsék az egészen más szándékoknak, melyek alapvetően hamisak, hazugok, de az igazság köntösében akarnak megjelenni. Vajon már nem a tévedés, az engedékenység útján járunk, ha egyáltalán felvetjük ezt a határkérdést? Szabad-e így felvetni? Vagy csak így próbálhatjuk meg valamennyire kivédeni a verbális és tényleges báránybőrbe bújt farkasok térhódítását, negatív honfoglalást körünkben és korunkban? Az éberség, józanság, odafigyelés, a figyelmeztetés, a kritika, ami időben és egyértelműen hangzik el, lehet még aranyalma ezüst tányéron? Nemde legalább ennyivel tartoznak a hazai egyházak, keresztyének Istennek, önmaguknak, a nyilvánosságnak, legyen az szomszédsági vagy politikai? De magának a polgári demokráciának is, amiért annyi áldozatot, küzdelmet, imádságot hoztak eleink, meg mi magunk is, s ami mindannyiunk közös kincse?! Ezért közösen és egyénileg is nagyon kell vigyáznunk rá. S ahol csak lehet, fegyelmezetten tartozunk csiszolni, tökéletesíteni. Tegyük csak újra és újra fel a kérdést, s próbáljunk becsületesen válaszolni is rá: mennyi „jó hazugságot és rossz igazságot” visel el a mai magyar demokrácia? És kinek, miért van szüksége erre? 

BERNARD BUEB (1938) a mai Tanzániában született, német katolikus teológus és pedagógus. A II. világháború után került Németországba szüleivel, Stuttgartban járt középiskolába, és a St. Blasien jezsuita kollégiumban érettségizett. Filozófiát és katolikus teológiát Münchenben és Saarbrückenben tanult, Nietzscheről írta doktori értekezését. Göttingenben és Bielefeldben egyetemi tanársegéd. Majd 2005-ig vezette a Salem kastélybeli internátust. 2006-ban közzétett nevelési könyve, a „Lob der Disziplin” nagy visszhangot váltott ki hazájában. Azért a sokak által bírált nevelésért küzd, amely képes kialakítani az egészséges egyensúlyt a vezetés és az öntevékenység, a fegyelmezés és a szeretet, az ellenőrzés és a bizalom között. A tekintély és a fegyelmezés elvének a rehabilitálását sürgeti és műveli tevékenységével. A belső szabadsághoz a renden, az önfegyelmen és az engedelmességen át vezet az út véleménye és nevelői tapasztalatai szerint. Röviden így is lehet pedagógia elveit summázni: fegyelmezés dicsérettel, szeretettel.