Szereplők:

István-Pelsőczy László
Gizella-Varga Éva (Jászai-díjas)
Vazul-Lénárt lászló
Gyöngy-Szőcs Erika
Orseolo Péter-Pintér Gábor
Aba Sámuel-Farkas Tamás
Sebös-Jánosi Ferenc
Anasztáz-Lukács József(Aase-díjas)
Szalók úr-Mucsi Sándor
Buda úr-Melis Gábor
Gotthard lovag-Anga-Kakszi István
Sámán-Krizsik Alfonz
Jelmez-Húros Annamária
Zene-Kövi Szabolcs
Rendezőasszisztens-Anga-Kakszi István
Díszlet, dramaturg, rendező-Pataki András

Sík Sándor beszéde Szent István tanításáról

„Hol vagy István király

Téged magyar kíván”

Ezen a történelmi napon, amikor tekintetünk szinte magától fordul vissza az ezeréves messzeségbe, úgy tetszik nekünk, hogy valami, a mi mostani érzésünkhöz hasonló tölthette el ezer esztendővel  ezelőtt őseinket is, amikor végigvonultak mokány lovaikon Bizánc palotái, Itália csillogó márványoszlopai vagy a germán világ templomai között, valami hasonlót érezhettek, amit mi éreztünk a Westminster apátság márványrengetegében. Valami gyengébb áll itt szemben az erősebbel, valami új a régivel, valami kicsi a nagysággal. Izgató kérdés: hogyan állt szembe ez a maroknyi nép a nagy, hatalmas, lenyűgöző Európával? Izgató kérdés, mert a felelet, amelyet az ősök adtak rá, bennünket, késői unokáikat is eligazíthat a magunk hasonló kérdésének megoldásában.

Hogyan viselkedik a kicsiny erő a nagysággal szemben? A gyengeség eltörpül, amikor szembekerül az igazi nagysággal. Nincs ereje, hogy megálljon előtte, megrémül és megsemmisül: felszívódik a nagyságba.

Ez volt a sorsa az apró törzseknek, akiket a honfoglaló magyarság itt talált az új hazában. Apró csermelyeik beömlöttek a magyar vér nagy vízrendszerébe és elvesztek benne. A magyarság keményebb fából volt faragva, semhogy így megsemmisülhetett volna. A keménység azonban még nem erő. Ezt mutatja a hunok és az avarok történelmi szereplése. Hódítani tudtak, államot szervezni tudtak, de idegenek maradtak Európa testében és lelkében, nem tudtak akklimatizálódni, ezért el kellett pusztulniok.

Fenyegette a magyarokat a merevség gyengesége. A hadjáratoknak talán dicsőséges, de véres korszaka nem hagy bennünket kétségben efelől. A fegyver hatalma csak addig érvényesülhetett Európa nagy államaival szemben, amíg több és szervezettebb fegyvert nem hívott ki maga ellen.

De a magyarság megmutatta, hogy az erős népek közé tartozik. A Gondviselés, amelynek tervei voltak ezzel a messziről jött, sok viszontagságon, sok vérvesztésen átment kis nemzettel, egy nagy lángelmét támasztott, akiben egyesült mindaz, ami a magyar fajban érték és erő. Szent István alakjában a magyarság megfelelt a nagy történelmi kérdésre, amelytől élete vagy halála függött, megfelelt egyszer s mindenkorra, és győzelmesen felelt meg. Szent Istvánban a magyarság kongeniálisnak bizonyult  Európával. Tekintetét rávetette a nyugati kultúrára és a maga népére is. Megértette, hogy a magyarság nagy történelmi kérdése nem az, hogy megtanulja-e a magyar nép a körüllakó idegenek nyelvét átveszik-e szokásaikat, állami szervezetüket, keresi-e barátságukat, hanem hogy megérti-e, megérzi-e, magáévá tudja-e tenni a nyugati kultúra lelkét. Szent István meglátta a nyugati kultúra nagysága mögött a lelket, amely a kereszténységből táplálkozik; Szent István megmutatta akaratának, építő erejének zsenialitását is. A nyugati nagyság titkát magáévá is tudta tenni. Nemcsak kitárta a szívét a kereszténység erejének, hanem magába is fogadta, megemésztette, a maga lelkiségének szerves részéve tudta tenni. Ezzel egy új kultúra alapjait vetette meg, amely keresztény kultúra, s mégis magyar kultúra. Szent István magyarsága itt valami újat alkotott: a keresztény magyar középkor kultúráját. Ezzel megmutatta, hogy teremtő erő is lakozik benne.

Íme a nagy eligazítás, amelyet Szent István ad a magyar századoknak. A Szent Jobb, amelyet ma egy nemzet hordoz áhítattal Buda utcáin, a maga áldott ujjával isteni útmutatást kért a magyar égre. És ez az útmutatás minden idők minden magyarjának is szól. Nekünk is, szegény mai magyaroknak, akiknél egyre jobban talán soha senki rá nem szorult. Viharban, vérben, történelmi válságok fordulóján élünk ma is, mint akkor, amikor a nomád magyarság zörgetett Európa kapuján. Történelmi válság rázza, lázasítja a világkultúrát is.

Aggódó bölcsek a Nyugat alkonyáról beszélnek. A fehér faj hanyatlását, az európai kultúra pusztulását hirdetik. Ne keressük, van-e igazság a jóslataikban. Ha válságban van a világ, megoldásához kell, hogy nekünk is szavunk legyen egyszer. De a mi szavunk csak akkor lehet termékeny és alkotó erő, ha már előtte megoldottuk a mi saját, életre-halálra szóló magyar válságunkat.

Utolsó éveinket nemegyszer hasonlították a tatárjáráshoz, Mohácshoz, Világoshoz. Én Augsburghoz hasonlítanám. Nagy történelmi figyelmeztetés volt a harcos, de merev magyarságnak: így nem mehet tovább, ez az út a halálba visz; az eddiginél nagyobb, hajlékonyabb erőre van szükség.

A kéz, amely a népeket lesújtja, utat mutat a felemelkedésre. Újat, igazabbat, magyarabbat, erősebbet kell kezdenünk. Hogyan? Szent István mutatja az utat. A nagy megoldás, amellyel megfelelt kilencszáz évvel ezelőőtt a történelem végzetes kérdése, egyetlen megoldás számunkra ma is. Mert követhetnénk mást is. Ha visszanézünk az ősi századokba, találunk más feleleteket is. Ott látjuk a Koppányokat, Gyulákat, Ajtonyokat, akik nem értik meg a Nyugatot, és nem értik meg Szent István király óriási gondolatát. Ne gondoljuk, hogy ma nincsenek Koppányok, akik gőgös merevséggel hirdetnek nyugattól elzárkózó, csak magukba merülő, vagy álmodozva keletre néző, fantasztikusan turáni, vagy lemondóan kismagyar életprogramot. Itt látjuk magunk között a Pétereket, és Salamonokat, akik térdet hajtottak a segítő német császárok előtt. Ne nézzünk rájuk! Se jobbra, se balra. Szent Istvánra nézzünk!

Nekünk ki kell tárni a lelkünket a nyugati kultúra minden nagysága, minden ereje, minden teremtő értéke előtt, mint ahogy kitárta Szent István, és kitárták a magyar történelem legnagyobbjai, az Árpádoktól napjainkig. El kell fogadnunk minden jót, de el kell zárnunk kapuinkat a tőlük jövő minden rossz elől.

Amit a nyugattól tanulhatunk, csak akkor lehet számunkra érték, ha magyarságunk erősítésére fordítjuk. Ezzel tartozunk Európának is. Mi hasznunk nekünk az idegent utánozni? Halvány másolat lesz az, amit ebben a nemben produkálni tudunk. Nem a részleteket kell eltanulnunk a Nyugattól, nem a külsőségeket, hanem a lelket. Nem utánoznunk kell, hanem lelkén megtermékenyülnünk. Azt kell meglátnunk a nagy nyugati népek kultúrájában, hogyan ismerték meg magukat, hogyan tudtak alkotni önmagukból. Minekünk nem áll jól sem az indus turbán, sem a skót szoknya, sem a belga néptáncosok strucctollas fejdísze. Nem állnak jól a szellemi strucctollak sem. A magyar tánchoz magyar ruha való, és a magyar kultúra csak a magyar nép lelkéből születhetik meg. Az emberiségnek, Európának csak ekkor lehetünk hasznára, a Nyugat számára csak akkor leszünk eleven értékké, ha olyat adunk neki, amit kívülünk más nem adhat: magyar értéket. Ezt az egyet más meg nem adhatja, pedig ezt az egyet várja tőlünk Isten és ember.

Petőfivel kérdezem: Ezer évig tartott volna meg Isten, hogy most az utolsó habok elmerítsenek? Azért tartott meg, hogy éljünk, azért próbált meg, hogy jobbá, legyünk, azért segített, hogy segítsünk magunkon. Élnünk és szólnunk kell. És mi élni fogunk és szólni fogunk. Még van egy kimondatlan magyar szó: ki fogjátok mondani. Ti fogjátok kimondani fiúk, fiatal magyarok! De egy bizonyos: hogy a szó csak azon a nyelven hangozhatik el, amelyre Szent István tanítottam meg a nemzetet.

Ó dicsőséges szent jobbkéz,

Melyre magyar óhajtva néz,

Nagy öröme népünknek,

Drága kincse szívünknek,

mutasd az utat, megyünk amerre intesz.

(Magyar Cserkész, 1929)