2017-et írtunk. Elkezdődött A Dal című eurovíziós vetélkedő a hazai felhozatallal. Ültem a laptopom előtt, és önjelölt zsűrit játszottam, hogy melyik szám tetszik és melyik nem. Hosszabban egyik dal sem tudta felkelteni az érdeklődésemet. Volt persze néhány, mely eleinte megragadott, de végül nyomtalanul tovasuhant a lelkemben. Egyszer csak bemondtak egy újabb együttest, én pedig magamban legyintettem, hogy „á, ez túl kemény volt, és nem is jött be…” (Az előző fordulóban ugyanis már hallottam őket.) Aztán a furcsa nevű fiatalember beszélni kezdett a dal születéséről. Emlékeim szerint elmondta, hogy az utóbbi időben több barátja is fiatalon meghalt, amit próbál feldolgozni. Eközben született az életről ez a szám. Megragadta a figyelmemet az is, amit mondott, és az is, ahogyan mondta. Ő pedig azzal folytatta, hogy a halál utáni élettel foglalkozunk, de a halál előttivel nem. Pedig azzal is kellene. Még nem tudtam ekkor feldolgozni magamban, hogy mit is jelent ez, azonban éreztem, hogy történt bennem valami. 

Ekkor megszólalt a zene. Lírai könnyedséggel indult. A zongora szólt csak egyedül. Majd belecsapott a basszusgitár és a dob. A két kedvenc hangszerem. Bennem pedig érzelmek örömteli hullámai tobzódtak. Egy dologra tudtam csak gondolni, miközben testem és lelkem libabőrös lett: nem értettem, hogy hogyan nem fogott meg elsőre ez a dal. 

A cikk itt folytatódik.