A nyitó istentiszteletre 1984. július 12-én este fél 8-kor a Deák téri templomban került sor. Ennek gazdag és fiatalos liturgiáját a házigazda egyház állította össze. A részvétel minden várakozásunkat felülmúlta, hiszen a konferencia résztvevői mellett nagyon sok magyarországi fiatal eljött. A tömeg egyszerűen nem fért el a padokban – beleértve a két emeletnyi karzatot is –, ezért sokan a földön kuporogtak.

Hafenscher Károly Deák téri lelkész hirdette az igét három nyelven. Emlékezetemben nemcsak azt őrzöm, ahogy Zsid 13,8-at értelmezte („Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.”), hanem azt is, hogy egyebek mellett George Orwell 1984 című regényére is hivatkozott, arra a felkavaró műre, amely abban az időben Magyarországon még tiltólistán volt.

Az istentisztelet végén minden résztvevő egy szál virágot vagy egy gyertyát kapott, amelyet kezünkben tartva még sokáig énekeltünk a templom belső udvarában. Az már a korabeli viszonyokat jellemzi, hogy amikor néhány fiatal a kapun kívülre akart menni, akkor valaki határozottan terelgette őket visszafelé. Attól tartott ugyanis, hogy – éppen a templommal szemközti rendőr-főkapitányság előtt – demonstrációnak minősülne a gyertyafényes éneklés.

Ezzel együtt néhány napig úgy éltünk, mintha szabad egyház lennénk egy szabad államban. A korabeli Magyar Népköztársaság – nyilván propagandisztikus céllal – azt a képet kívánt a zömében nyugati résztvevő elé tárni, hogy hazánkban korlátozás nélkül folyik az egyházi élet, benne az ifjúsági munka.

Szegény kelet-európai résztvevők csak úgy kapkodták a fejüket, mi mindenre nyílt akkor lehetőségünk. De magunk is meglepve tapasztaltuk, hogy amíg korábban egy-egy merészebb tervünk elé a tiltás sorompója csapódott, most szinte minden lámpa zöldet mutatott. Azelőtt külön engedélyhez volt kötve a legegyszerűbb fénymásolás is – most korlátozás nélkül ontották az erre az alkalomra beszerzett gépek az anyagokat. Szabadon mozogtak a filmesek, a nagygyűlésen napilap jelent meg. A hirtelen kitágult keretek még egy olyan rögtönzött jelenetet is lehetővé tettek, amelyben – a hatalom packázásait kifejezve – egy ízig-vérig kelet-európai rendőrt alakítottam…

Egy másik alkalommal jelmezben a magyar történelmet jelenítettük meg a honfoglalástól kezdve a Hazafias Népfrontig, sok iróniával. Azért azt természetesen sejtettük, hogy szemmel tartanak bennünket. Feltűnt például, hogy egyszer csak olyan emberek is megjelentek – ismerősök és ismeretlenek egyaránt –, akik az előkészületek során nem kaptak szerepet. Aligha volt a véletlen műve, hogy a fő előadásokat tartó Harald Brettschneider NDK-s lelkész jegyzetei egyszerűen eltűntek… A radikális nézeteiről ismert drezdai ifjúsági lelkész a keletnémet hatalom számára különösen kellemetlen békeaktivistának számított.

Elsősorban a mindenre elszánt lipcsei, drezdai és kelet-berlini fiataloknak volt köszönhető, hogy a zárónyilatkozat egyebek mellett utalást tett azokra a fiatalokra, akik besúgók céltáblái lettek. Talán érdemes volna az azóta részben hozzáférhető levéltári anyagokat végignézni annak megértésére, hogy a Kádár-rendszer és más kelet-európai országok titkosrendőrsége milyen szerepet játszott a világgyűlésen és az ifjúsági találkozón. Külsőleg nézve óhatatlanul hozzájárultunk „a legvidámabb barakk” képéhez. Nagyobb összefüggésekben – és két évtized távlatából – azt mondhatjuk azonban, hogy az Úristen az egyházi megújulás szolgálatába tudta állítani azokat az eseményeket.

Az ifjúsági találkozó leglátványosabb részét a nagy közösségi alkalmak képezték. A nyitó istentiszteletet követően újabb és újabb emlékezetes áhítatokra került sor. Hazai egyházunkban akkor kevesebb tapasztalatunk volt az olyan új formákat illetően, melyeket a vendégek egy része képviselt. Számos példát láthattunk a kreatív bibliatanulmányozásra, a nálunk még szokatlan pódiumbeszélgetésre és dramatikus formákra. A hét legerőteljesebb szónoka a dél-afrikai Allan Boesak volt, aki érzékletesen konfrontálta a világ és azon belül saját országa megannyi nyomorúságát Isten üdvtervével. Az ausztráliai Robin és az amerikai Richard nevének hallatán pedig még talán ma is megdobban néhány egykori magyar résztvevő szíve. Előbbi remekül énekelt, utóbbi pedig napról napra, a résztvevők szeme láttára készített egy festményt.

A keletnémet Gerhard Schöne dalainak is fontos üzenete volt. A legnagyobb sikert azonban a svéd énekegyüttes, a Fjedur aratta. Elsősorban dél-afrikai dallamokat szólaltattak meg nagy erővel és átéléssel. A budapesti világgyűlés után sok magyarországi ifjúsági körben énekelték számaikat. Nagy élményt nyújtott a kulturális est a Sebő együttessel és a rendkívüli hatást eredményező táncházzal, a Győri János Sámuel csapata által bemutatott Feltámadás-oratórium, valamint az utolsó nap visegrádi hajókirándulása. Egy hétvégét, akárcsak majd a nagygyűlés delegátusai, az ifjúsági találkozó résztvevői is gyülekezetben töltöttek. 

Ki tudta közülünk akkor, hogy a rendszer, amelyben egyházként, benne fiatalként élni próbáltunk, néhány éven belül összeomlik? Öt évre sem volt szükség, ilyen gyors változásokra kevesen számítottak, különösen az egyházban. Az 1984-es budapesti világgyűlés és az azt megelőző ifjúsági találkozó némileg hozzájárulhatott ahhoz, hogy az egyházat ne egészen készületlenül érje a rendszerváltozás és annak következtében a sok új feladat. Visszagondolva a húsz évvel ezelőtti eseményekre nemcsak akkori önmagával szembesül az egykori résztvevő, hanem végiggondolhatja azt is, mennyi minden változott azóta. Ebből a távlatból a nyitó istentisztelet alapigéje még nagyobb erővel hangzik, bátorít és vigasztal: „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.”

A kötet megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta. www.nka.hu