Az elmúlt négyszáz-ötszáz évben a Bibliát egy individualista világképen keresztül olvastuk. Amióta a keresztyénség a déli féltekén is erősödik, az emberek a közösségi világszemléleten át olvassák a Szentírást, amelyben eredetileg is íródtak a bibliai szövegek. Például a „Kicsiny kis fényemmel világítani fogok” kezdetű gyermekének alapja a Mt 5-ben található ige: „Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen épült város.” Nem egy egyedüli gyertyácska az, ami nem rejthető el, hanem a közösség, a város. Persze az egyén is a világ világossága, de együtt, közösen világítunk, és ez nem rejthető el. 

Jézus azt mondta: „Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket.” (Jn 20,21b) Amikor Jézus saját küldetéséről szól, akkor nem csupán az ember bűneiből történő megváltását említi, hanem azt is, hogy meghirdesse és elhozza Isten országát. Ennek része a bűnök bocsánata, azonban ha csak a bűnök bocsánatára szűkítjük le Jézus küldetését, akkor Isten országának a lényegét tévesztjük szem elől. Jézus azért jött, hogy Isten országát hirdesse. Amikor Jézus tanítványokat küld ki, minden esetben világos útmutatást ad. Két dologra kell figyelniük: hirdessék Isten országát, és semmit ne vigyenek magukkal. Mi az első dolgot még elfogadjuk, de a másikat már kevésbé tartjuk fontosnak, pedig Jézus is így jött közénk. Nem isteni hatalommal érkezett e világba, hanem megüresítette magát (Fil 2,5–11). Nem gazdag családba született, inkább szegény volt a családja. 

A jövő missziója a Szentlélek erején alapul, és a pénznek kevés a szerepe benne. Hogy mi az evangélium, arra a következő választ szokták adni: bűnösök vagyunk, Isten meghirdeti számunkra a bűnök bocsánatát, melynek Jézusban történő elfogadásával örök életünk lesz. Ez igaz, de amikor a Lukács evangéliuma 9. fejezetében a tanítványok meghirdették az evangéliumot, akkor még Jézus nem halt meg a bűnökért. Mi volt akkor az ő jó hírük? Az, hogy Isten országa elérkezett, hogy Jézus Krisztus király. Természetesen az ő királysága magában foglalja a megváltás művét. A misszionáriusok évtizedeken át Jézust csupán mint Megváltót hirdették, és ezzel akaratlanul is eretnekséget tanítottak. Mi ebben az eretnekség? Az, hogy azt hangsúlyozták, hogy Jézus Krisztus életed Megváltója úgy, hogy nem kell, hogy életed Ura, királya is legyen. Jézust először is mint Urat és királyt kell elfogadnunk, és vele kapcsolatba lépnünk. A kereszt azzal az eszközzel ajándékoz meg minket, mellyel ez lehetségessé válik. 

Jézus Krisztus Úr és király, ez a jó hír, ez az örömhír. Ez akkor is örömhír volt, mielőtt meghalt a kereszten. Példázatai azt mutatják meg számunkra, hogy milyen ez a királyság. A példázatokban Isten országát csak hasonlítani lehet valamihez – „Isten országa olyan, mint…” –, mert különben érthetetlen számunkra. A példázatokon keresztül jelentetik ki az Atya természete, jelleme és szíve. A gond az, hogy mi a gyülekezetbe nem járó, világi embereknek az 1. századból való közel-keleti képekkel akarjuk elmondani, hogy kicsoda Isten. Példázatokat kellene létrehozni, amelyek a mindennapi életből valók, hogy azok segítségével az itt élő, magyar embereknek szemléltetni tudjuk, kicsoda az Atya. 

Egyházi, missziói munkánk középpontjában Jézus mint király kell hogy álljon. Amit teszünk, gondolunk, az a király felé mozgat, vagy tőle távolít el. A tékozló fiú példázata arról szól, ő hogyan távolodik el a „királytól”, és hogyan tér vissza hozzá. 

Keresztyén életünket úgy kell látnunk, mint egy utat, nem csupán úgy, mint történést, egy egyszeri döntést, mert az Isten országának az útjába kapcsolódunk be. Nem keresőket, hívőket vagy kívülállókat, hanem úton lévőket kell látnunk. A misszió azt jelenti, hogy az úton lévő emberek mellé kell szegődnünk. Jézus is így cselekedett tanítványaival. 

A keleti tanítványi lét egészen más volt, mint a nyugati. Az életközösséget jelentett. A tanítvány mindent elhagyott, hogy csatlakozhasson tanítómesteréhez, és az életet tanulja tőle. Hogy figyelje, mit eszik, hogyan kapcsolódik a családjához, hogyan válaszol, amikor valaki kritizálja. A tanítómesterrel együtt élve válik a tanítvány olyanná, mint a mestere. Individualizmusunk miatt teljesen elveszítettük a tanítványságnak ezt az aspektusát. 

A bibliai modellben a személynek, individuumnak értéke van, mert Isten képére formáltatott. Fontos, hogy a személynek Jézus Krisztussal élő kapcsolata legyen. Személyeket hívunk meg, hogy Jézus Krisztussal járjanak. Jó dolog tudni, hogy Isten szeret, célja van velem, munkatársa lehetek. A Biblia szerint az individuumnak van helye, de nincsen helye az individualizmusnak. A személy értéket képvisel, és a közösség kontextusában nyeri el a helyét. Mindkét narratívát meg kell őriznünk: a személyi értéket képviselőt és a közösségit is. 

Az 1Pt 2,5 azokról a személyekről szól, akik Jézushoz mennek, hogy mint élő kövek épüljenek lelki házzá. Egyénenként megyünk oda Jézushoz, de együttesen kell hogy építsük a lelki házat. 

Sokan azt gondolják, hogy a lelki ház építése egy kör formálását jelenti, egyéneket, akik kört hoznak létre. Egy ilyen körben Jézus nincs jelen. A lelki házban a kövek egymásra vannak helyezve. Egy ilyen, egymásra épülő lelki házban senki sem akar alul lenni, hanem inkább valahol fent. Háromfajta kőből tudhatjuk meg, kicsoda Jézus, ezek: a sarokkő, a botránkozás köve és a zárókő. A sarokkő, akire épül minden, az építmények legelőször lerakott alapköve, amely azután irányt szab az egész további építkezésnek. Jézus azok számára jelenti a botránkozás kövét, akik a lelki házban nem tudják elfogadni a helyüket. A zárókő pedig az a középső kő, amelyik amikor a helyére kerül, feszíti a többi követ, nem marad üres hely köztük, mivel egymáshoz szorulnak. Ez a közösség valódi képe.

Akik tanítvánnyá lettek, közösségben kezdtek élni: „Vagyonukat és javaikat eladták, szétosztották mindenkinek: ahogyan éppen szükség volt rá.” (ApCsel 2,45) Megtanulták megosztani egymással dolgaikat, értékeiket. Nem individualista csoport vagyunk, hanem egymáshoz tartozó közösség. Isten országa az ő közösségeiről szól. 

Miért van ma a világban éhség? Mert az emberek nem tanulták meg megosztani egymással a feleslegüket, a javaikat. Ez igaz az egyházra nézve is. Amikor Jézus, a király nincs az életünk középpontjában, akkor azt gondoljuk, hogy minden a miénk. Hogyan tudjuk meg, hogy szeretjük Istent? Onnan, ha szeretjük embertársainkat (1Jn 4).

A kegyelem, az irgalom és a megbocsátás szorosan kapcsolódik egymáshoz. A bibliai értelmezés szerint a megbocsátás feltétel nélküli. Jézus kereszthalálát követően Isten a megbocsátást odahelyezte számunkra az asztalra, és ez az, amit tőlünk is kér. Mindegy, hogy mit vétett valaki ellenünk, tegyük oda feltétel nélkül a megbocsátásunkat az asztalra. A másik személy feladata, akire vonatkozik a megbocsátás, hogy odamenjen az asztalhoz, és felvegye a bocsánatot. Ez Istenre és az egyénre tartozik. A megbocsátás nem azt jelenti, hogy letagadom azokat a következményeket, amelyeket a másik személy okozott, hanem hogy a fájdalomnak ezt a terhét hitben Isten elé viszem, és őrá bízom. A megbocsátás feltétel nélküli, hitben meghozott lépés, mely szabaddá tesz. 

A Szentháromság Isten ennek az egységnek a mintája, a közösségi modell alapja. Három személy annyira egyesül, hogy ők egy Isten. Az egyház tagjai egy közösséget, egy testet alkotnak (1Kor 12,27). Ha a kívülállók látják ezt az egységet az egyházban, akkor meglátják, hogy Isten egy. Jézus főpapi imájában ezért az egységért könyörgött, a János evangéliuma 17. fejezete szerint. A bibliai egység nem jelent egyformaságot. A sokszínűséggel együtt a Szentháromságon belüli egységet tudjuk tükrözni a kívülállók felé. 

Isten országának közösségében fontos, hogy a Király maradjon a középpontban. Ennek a közösségnek jellemzője a kegyelem és a megbocsátás. Isten jellemét demonstráljuk azáltal, ahogyan egymással egységben vagyunk. 

Az Interserve nemzetközi vezetőjének előadása a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának 2017. évi konferenciáján hangzott el. 

A Híd magazin megrendelhető: evmis@lutheran.hu