Aki diákként a nyári szünetben Fekete Istvánt olvasott, az egy életre „megfertőződött” a természet szeretetével. Az örökzöld berek és Matula bácsi pipázó létbeolvadása kitörölhetetlenül a lélekbe ivódik. Ahogy a nagymamánál, vidéken töltött egykorvolt nyarak is. A maguk időtlenségével, kifogyhatatlan felfedeznivalóival és eleven, zsongó, ízes-illatos valóságával. A frissen szedett málna és sárgabarack ízével. A meggy fanyarságával. A térden a horzsolással és az azt betapasztó kéz finom érintésével…

Régi és mai nyarak

Kellene minden gyereknek ma is ilyen végtelen, lélegző vakáció! És kellene sok régi vágású, kezében óriás fakanalat tartva fáradhatatlanul baracklekvárt főző nagymama, na meg pipázó Matula… Úgy kellenének, mint a falat kenyér vagy mint az imádságos percek a folyton pörgő, túlterhelt mindennapjainkban.

A nagyszüleink, sőt a szüleink korában a gyermek természetes része volt a hétköznapoknak, akinek megvolt a helye és szerepe a családban. És bár némi érzékenység elsajátítására nyilván szükség volt – például a csecsemőkről való gondoskodás tekintetében –, a ma a médiából áradó félinformáció-özön, az egymásnak ellentmondó gyermeknevelési elvek permanens zúdulása hihetetlenül káros tud lenni a szülői identitásra és kompetenciaérzésre.

A gyermeknevelés hogyanjainak és módszereinek agyonelemzése a szülőt teljességgel elbizonytalaníthatja, és eltérítheti Istentől kapott bizonyosságaitól, az odabízás bátorságától. Nem is beszélve arról, hogy a szülői túlérzékenység nagy terhet ró magára a gyermekre is. Neki ugyanis nem modern elméletekre, eszközökre és állandó, feszült óvásra-figyelemre van szüksége, hanem élhető hétköznapokra, amelyeken megélheti gyermekségét és a családi fészek biztonságát, melegét.

Egyszerűbb gyermekkor

„Négy hét összezárva. Uramisten, mit tudok kezdeni velük?” – hallhatjuk édesanyáktól sokfelől. A mai gyerekekkel ugyanis – a régiekkel ellentétben – mintha mindig kellene kezdeni valamit, tudniillik valamilyen rejtélyes oknál fogva ők kevéssé tudnak mit kezdeni magukkal. Hajdan vidéken az aratás idején nem hangozhatott el olyan kérdés, hogy akkor most mit kezdjek Pistikével – Pistike magától értetődően ment a földekre a szülei után a tűző napra. Jó esetben játszott a pajtásaival a szabadban, rosszabb esetben munkára fogták. Az úri gyerekek meg cselédekre voltak bízva. Mondhatjuk, hogy hol van ez már, Istennek hála, ezt a „szellemi-lelki barbarizmust”, ezt a „szeretetlen ridegtartást” meghaladtuk – a nagyfokú nehézkedést azonban, amelyet a mai szülők és pedagógusok megélnek, bagatellizálni nem lehet.

Számtalan gyermekpszichológus hangoztatja, hogy túl sok inger éri a gyermekeket, túl sok az időpontra rohangálás, túl sok az ember, túl sok az irányított kreatív foglalkozás, nem is beszélve az elektronikus „kütyük” beszippantó erejéről. Lehetséges, hogy azért nyugtalanok, hovatovább „kezelhetetlenek” a mai gyerekek, mert a rájuk zúduló ingerözönt nincs idejük feldolgozni és integrálni.

Az egyik népszerű – Kim John Payne pszichológus-pedagógus Egyszerűbb gyermekkor – Hogyan neveljünk nyugodtabb, boldogabb, magabiztosabb gyerekeket? című könyve köré épülő – pszichológiai mozgalom ezt a túlterhelt állapotot a „lelki láz” kifejezéssel illeti, és azt javasolja a csemetéjük lázas állapotától szenvedő szülőknek, hogy minimalizálják a gyermeket körülvevő ingereket: szüntessék be a digitális eszközök használatát, válogassák át a játékait, a ruháit, szelektáljanak ki minden olyan tárgyat és szokást az életükből, amely a gyermek nyugalmát megzavarhatja, számára stresszt vagy függőséget okozhat.

Az igazi játék szabad, önmagáért való, nincs célja, funkciója. Ez az, amit gyermekkorban előtérbe kellene helyezni ahhoz, hogy a gyermek később valóban megtalálhassa a helyét a világban, tudjon magával, az idejével és a lehetőségeivel mit kezdeni. A gyermek alapvető szükséglete a játék – ennek a „szeretetnyelvét” lehetséges, hogy sokaknak a szülővé válásuk során újra kell tanulniuk. A játékkal időt nyerünk, figyelmet adunk, és a hajlandóságot növeljük a gyermekben a későbbi együttműködésre.

Olykor a szülőkre is alaposan ráfér, hogy elengedjék a magukra kényszerített szerepeiket, és bele merjenek merülni a spontán játékba. A játékba, amely céltalan, időtlen, olykor idétlen – mégis magába sűríti az élet velejét, amelyet megtapasztalni áldás. A játékban mint életmegnyilvánulásban legsűrítettebb formában van benne az isteni teremtő erő, amely elmossa a szigorú kontúrokat, kereteket, relativizál mindent, ami van, és újat hoz létre – játszi könnyedséggel, mégis elemi erővel. Ha a másikkal együtt, akkor az együvé tartozás, a közös tevékenységbe olvadás boldogító, „flow” érzésével. A gyerekekkel a közös játék a legjobb csapatépítő tréning.

Az élet rendje

Ahogyan az évszakoknak és napi tevékenységeknek is megvan a rendjük, úgy egy aktuális élethelyzet feladatainak is meg kell találni a maguk prioritását. A legpörgősebb egyéniségek is kénytelenek visszavenni a tempót, lelassítani akkor, amikor gyermekáldásban részesülnek. Az úgynevezett slow parenting, a „lassú szülőség” – a népszerű slow life („lassú élet”) mozgalom szülő-gyerek kontextusra fókuszáló ága – segít ráhangolódni a „rendetlen” szülőknek a gyermekek ritmusára.

A gyermekeknél kulcsfontosságúak a rituálék, és sokszor ők maguk érik el, hogy egy spontán jó ötletből napi rutin legyen. Így lehet énekelve kezet, bohóckodva fogat mosni, táncolva öltözködni vagy épp titkos jellel búcsúzkodni. A lényeg a rendszeres ismétlődés, amely biztonságérzetet ad. Azt mondják, tíz nap gyakorlás kell egy új „rituálé” meggyökereztetéséhez a családi hagyományban.

A kisebb rituálék sikeressége azonban nagyban múlhat azon, hogy élnek-e a nagyobb rituálék a családban. Van-e elég közös szabad idő, lelki elmélyülés, egymásra hangolódás, elcsendesedés, éltetjük-e mi magunk is a legtöbb motivációt és erőt adó kapcsolatot? Van-e napi lelki rituálénk, amelyhez ragaszkodunk határidőtől, hangulattól és minden külső körülménytől függetlenül? A gyermekeknél a teljesség igénye ösztönös és elsődleges szempont, ilyen formán a jézusi tanításhoz eleve sokkal közelebb vannak, mint a felnőttek – akik az évek múltával szükségszerűen (és általánosan) „farizeizálódnak”.

„Rakjunk rendet, gyerekek!” – szól a pakolós dal a laptopról, és hol jobban, hol kevésbé, de minden este elrendezni, eltenni igyekszünk a gyerekekkel a szőnyegre borított játéktengert. Hogy aztán másnap újra ki lehessen borítani őket. Talán ezt a lemezt magunknak is feltehetjük egy „testvérháborúkban” bővelkedő, csak kényszermegoldásokat hozó nap után. A kisgyermekes hétköznapok nagyfokú szervezőkészséget és szituatív elengedőképességet igényelnek, és az egyik legszükségesebb önvédelmi eszköz a „sikerhez” a lelki rugalmasság.

Ha a nyári szünidő alatt a csemeték sokat borogatják félig üres vagy félig tele poharainkat, örülhetünk, hogy végre valaki felvállalja, „rendet tesz” felfordult világunkban. És lehetőséget teremt, hogy visszataláljunk a teremtett világ rendjéhez. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 31–32. számában jelent meg 2019. augusztus 11-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.