Boldogok a lelki szegények
mondja nékünk az Úr
és mi soha nem értjük
mitől boldog
a bús szegény ember
aki küzd vadul

mégis boldog ő kinek nem jut
csak a barna föld sara
aki megtalálja
a teremtésben hogy lehet önmaga
boldogan látja az életet szépnek
kinek sarkában a fájdalom lépdel
konok küzdelmét le sose teszi
– éjszakára pihen csak „létezik” –
majd újra imára kulcsolja kezét
és jól tudja napja mennyit ér

ő hordozza a titkot magát
mibe belefájdul a hitetlen világ
mert csak nézi
de nem érti meg
bolond – gondolják róla a többiek –
s ő lelkében megelégedett

mert többet tud mint korántsem
sejtenéd
nála a titok mert elfogadta rég
földi életét
s a földnek nem sarát látja
látja benne a csodát
érzi hogy miből nő ki a virág
és a hatalmas ezeréves fák

látja a föld sarából felnőni a gyermeket
kiért anyáknak imája zengedez
és
valóban boldog hisz övé a hite
tengerben úszó halak és a gerlice
minden övé és így nem kell más neki
csak mit Istene néki ád

zenél neki bokorban a madár
szellő sípját fújja levelén rezeg a hárs
nem kíván többet csak mi övé lehet
s lelkében pillangók repdesnek

lelki szegény mind ki tudja jól
pitypangnyi életünk  valahol
lebeg a létezés szellemsíkján át
gazdaggá nem  teszi csak a szeretet-láng

ki „mindent” megkap de lelkében
kárt-vallott
lehet bárhol de tudja jól
megnyeri tán a világ kincseit
s elveszíti szíve színeit

boldog mind ki nagyra sose vágy
akit nem vonz ábrándokból szőtt
hártyafalú vár
ki magáénak tudja szerelmét gyermekét
Istennek ajánlva lelkét és kezét...