1981

Március 29-én új presbitérium beiktatására került sor, valamint az új felügyelő beiktatása is megtörtént. Bankó László órásmester vállalta ezt a tisztséget. Ebben a városban élt és dolgozott 1943-tól. Nagyon sokoldalú munkát végzett az aranyművességtől kezdve, betűvésésen át a régi szerkezetek javításáig. Nagy szakértelemmel végezte munkáját és hosszú idő óta aktívan vett részt feleségével együtt az egyház életében. Kezdettől fogva segítette munkámat és széleskörű kapcsolatrendszerét sok munkánál lehetett hasznosítani.

Püspök úr úgy rendelkezett – mivel nagyfokú lelkészhiány volt –, hogy áprilistól a gércei, vásárosmiskei gyülekezeteket Sárvárról kell ellátni lelkészi szolgálattal. Eddig úgy szolgáltam, hogy minden vasárnap Sárváron fél 10-kor volt az istentisztelet, az első és harmadik vasárnapokon pedig motorral mentem 11-re a rábapatyi szolgálatra. Eddig Gércén minden vasárnap 11-kor és Vásárosmiskén havonta kétszer délután volt istentisztelet.

Azt javasoltam a gércei híveknek, hogy vasárnaponként délután fél 3-kor legyen az alkalom. Ezt nem akarták elfogadni mondván „mindig vasárnap délelőtt szólt a harang”. Küldöttség ment Pestre a püspökhöz. (Felszerelkezve ajándékokkal – nyomatékot adni kérésüknek!) Kénytelenek voltak belátni, hogy alkalmazkodni kell a lehetőségekhez.

Természetesen megnőtt a munkaterület. Például: eddig csak Rábapatyban volt hitoktatás heti két órában. A városokban már nem lehetett hittanra beíratni a gyerekeket (!), mert nem engedték, a falvakban még megtűrték. Itt sem írtak be minden gyermeket.

Egyszer egy rábapatyi 4. osztályos fiú jött boldogan szeptemberben. „Ezután én is hittanos leszek”. Két óra után szomorúan jött, és mondta, hogy „megtiltották”. Utóbb kiderült, a tanácsházáról szóltak a szülőknek, hogy nem járhat gyermekük hittanra. Ez a fiú, amikor ipari iskolás lett, magától jött, és konfirmációra jelentkezett! „Az Úr csodásan működik…”.

„A Sárvárra tekintő templom ünnepe” címen az Evangélikus Élet címoldalán számolt be arról, hogy június 21-én Ottlyk Ernő püspök tartott hálaadó istentiszteletet a templomrenoválás után. Egy ilyen ünnepség előtt gyülekezeti körlevelet írtam. Természetes volt abban az időben, hogy amikor jön a püspök, akkor jelen van mindig az itteni esperes is. A püspök prédikált, és az istentisztelet után beszámolóra került sor, amikor a tatarozás részletei kerültek felolvasásra.

Természetesen meghívtuk a városi tanács elnökét is, de ő ezúttal is a párttitkárt küldte maga helyett, és ő is mondott néhány szavas köszöntést. Különös egybeesés volt, hogy ebben az időben a városi tanács elnöke, a párttitkár és a rendőrségi vezető is evangélikus hátterűek voltak. Megnyilatkozásaikban ezt soha nem említették, de utcai találkozások alkalmával a „jó kapcsolatokra” hivatkoztak.

Ebben az esztendőben június 28-án tartottuk a gyülekezeti kirándulásunkat. Ezúttal ismét Nemeskérre mentünk, mert ott ezen a napon tartották az úgynevezett „Nemeskéri Napok”- at.

Délelőtt a püspök prédikált és délutánra kulturális műsort szerveztek.

Természetesen egyháztörténeti ismertetést tartott Fabiny Tibor professzor. Ebben felsorakoztak előttünk azok a példaadó elődök, akik hihetetlen nehézségek között hűségesek maradtak.

Előadást tartott Szokolai Sándor zeneszerző, aki mindezt a zenével, zeneszerzéssel kapcsolatban fejtette ki megnyerő szavakon keresztül.

Ezt a sorozatot zárta Nagy Elemér értékes vallomása, amelyet érdemes elolvasni a Diakónia című periodikában, amelyet 1982 első számában olvashatunk.

Ebben az esztendőben került bevezetésre az új Evangélikus Énekeskönyv. Megjelenésével kapcsolatosan érdemes néhány mondattal megemlékezni arról, hogy 1911-ben jelent meg az előző összeállítás. Ezt 1955-ben megrövidítették és 100 új énekkel megtoldották.

Gyerekként emlékszem milyen nehezen vették tudomásul akkor, hogy sok-sok régi éneket egyszerűen kihagytak. Bizony sok évtized telt el megjelenésétől – arról meg nem is beszélve, hogy mit változott a világ azóta. Nem véletlen, hogy egy teljesen új vált szükségessé, egységessé formálva az egészet. 1976-ban kezdődött az új könyv szerkesztése, amellyel 1981-re készültek el. Ebből az újból több régi ének ismét kimaradt, de bővült új ifjúsági énekekkel és imádságos résszel. Úgy emlékszem az első kiadásból 50.000 darab készült.

Ebben az időben az egyházak évente bizonyos mennyiségű papírt kaptak (arányosan elosztva a felekezetek között), mert természetesen „papírhiány van”. Úgy hallottam, hogy három évig a mi egyházunk nem jelentetett meg könyvet, hogy kiadásra kerüljön az énekeskönyv. Sárvárról először 50, majd hamarosan még 25 új könyvet kértünk. Később folyamatosan többet. Amikor megérkeztek a könyvek bevezettük, hogy vasárnaponként hamarabb kezdődjön az istentisztelet, és tanultuk az új énekeket. Nem lehetett csodálkozni, hogy az idősek hiányolták a „régi szép” énekeket, másrészről, sokan örültek, hogy megtalálták itt az egykori „evangélizációs” éneket. Az új énekek tanulása sok örömöt jelentett sokaknak.

1981 nyarán kiderült, hogy 1984-ben itt, Budapesten kerül sor a következő evangélikus világgyűlés megrendezésére. Ezzel kapcsolatban olvastam az Evangélikus Élet egyik számában arról, hogy az egyik egyházmegye lelkészei meghívták Káldy Zoltán püspököt a feleségével, hogy tartsanak tájékoztatót az előkészületekről.

Ekkor jött a gondolat, hogy meghívhatnánk őket Sárvárra is. Itt alkalmas találkozási pont van három egyházmegye (Győr-Soproni, Veszprémi és Vasi) papjainak és feleségeiknek. Természetesen első lépésként időpontot kértem a vendégektől, amit azonnal megkaptam. Mivel nem volt olyan termünk, ahol ilyen létszámú vendégsereget fogadjunk, ezért átmentem a várban lévő művelődési központba érdeklődni arról, hogy megrendezhetnénk-e ott az alkalmunkat. Nagyon készségesek voltak, és térítés nélkül megkaptuk az egyik helyiséget.

Ezek után azonnal írtam mind a három esperesnek levelet arról, hogy Sárváron október 17-én szombaton kerül sor a találkozóra. Ilyenkor a program magától adódik: délelőtt úrvacsorai istentisztelet és 11-től megbeszélés, majd ebéd, délután a múzeum közös meglátogatása. Ezt a levelet október 6-án küldtem a három esperesnek: Győrbe, Pápára és Szombathelyre.

Nagy meglepetésemre: október 13-án kedden ajánlott levelet kaptam Vadosfáról. Itt lakott Sümeghy József espereshelyettes, akit személyesen jól ismertünk. Egy oldalon keresztül oktatott ki arról, hogy „ezek a mai fiatalok mennyire felelőtlenek... úgy szerveznek alkalmat, hogy nem küldik el a meghívót!”. Bizony nagyon megijedtem. Azonnal telefonáltam mind a három esperesnek arról, hogy elküldtem a leveleket, és kértem őket, hogy mindenkit értesítsenek a szombati alkalomról. Bizony a rendszerváltás után állt össze a kép bennem, hogy ezúttal így működött a szocialista rendszer!! „Elsüllyesztették” a leveleket, mert nem tetszett az egyház „szervezkedése”. Még jó, hogy időben kaptam meg a „felháborodott” levelet, és az utolsó pillanatban sikerült mindenkit értesíteni.

Újabb meglepetésben részesültem 15-én csütörtökön. Ekkor két ismertlen férfi jött, és arról kezdtek érdeklődni, hogy milyen alkalomra kerül sor szombaton, mert hallották, hogy jön „a püspök-elnök, országgyűlési képviselő és kellő szinten kell őt köszönteni. Ki jöjjön a megyéből erre az alkalomra?” Arról beszéltem, hogy itt, egy testvéri beszélgetésre kerül sor. Ha köszönteni akarják a püspököt, akkor jó alkalom kínálkozik erre délután a vár megtekintésekor. Elegendő lesz, ha a város vezetői közül valaki köszönti a vendégeket.

Nagyon szép derűs őszi napra ébredtünk azon a szombaton. Lassan kezdtek gyülekezni a vendégek. Az Evangélikus Élet korabeli beszámolója olvasható az 1981. november 22-én megjelent újságban. Most arról szeretnék írni, amiről nem írt a krónikás.

Káldy Zoltán püspökként vette feleségül Esze Magdolnát 1960-ban, aki a Közgazdasági Egyetem tanára volt, egyházi körökben csupán egyszer tartott előadást. Itt ő volt a fő előadó, hogy a papnékat készítse föl a vendégek fogadására. 11-kor egyenest a várba jöttek. Csak papok és feleségeik voltak a hangulatos teremben. Jó, hogy nem jöttek az állami emberek, ez érezhető volt a levegőben. Közöttünk csupán egy „idegen” volt, mégpedig a sárvári gyülekezetünk felügyelője Bankó László.

Köszöntés után püspök úr érdekesen beszélt arról, hogyan történt az a döntés, amely szerint Budapest kaphatja a nagygyűlés megrendezésének lehetőségét. Különösen érdekes volt a nagygyűlés címének meghatározása.

Ezt követően a felesége beszélt külföldi útjairól, amikor férjét kísérte különböző országokba konferenciákra, előadásokra. Milyen szeretettel és figyelmességgel vették körül őket. Most, itt majd megmutathatjuk külföldi vendégeinknek hazánk gazdagságát, szépségét, történetét, hogy vigyék magukkal itteni benyomásaikat. Itt hangzott el először a feleség aggódó szava, amelyet később többször idézett: „Vagy abba pusztul bele, hogy nem rendezhetik meg a nagygyűlést, vagy abba, hogy itt kerül megrendezésre és a sok munkában pusztul el.” A püspökné arra tette a hangsúlyt, hogy mindenki természetesen fogadja a vendégeket. Magyaros vendégszeretetünket bemutathatjuk az érkezőknek. Előadás közben jól látható volt, ahogyan a férj figyelte felesége szavait, és a végén külön is megköszönte a hallottakat.

Ezután a vár történelmi levegőt árasztó udvarán köszöntötték egymást az ismerősök. Olyan idős lelkészek és feleségeik is voltak itt, akik korábban sok sérelmet is okozhattak egymásnak. A megbékélés érzékelhető volt a jelenlévők között. Átmentünk ebédelni a Vár vendéglőbe, amit kis sétával értünk el. Jó idő, jó beszélgetések, jó ebéd: kellemes környezetben visszamentünk a várba. Itt került sor a rövid köszöntésre, amelyet a városháza megbízottja mondott, majd a múzeum megtekintése következett. Különös hangsúlyt kaptak az egykor itt szenvedő gályarab papok. Nyolc evangélikus és hét református lelkész egy évig szenvedtek ennek a várnak börtönében, és az egyik evangélikus lelkész itt halt vértanúhalált. Káldy püspök kezét 8 éves Péter fiam fogta, és ő mutatta a tárlókat. A Sylvester Újtestamentumról egy kicsit bővebb ismertetést is adtam. Késő délután fejeződött be ez a „papné találkozó”.

Káldyékat áthívtuk a lelkészlakásra teára és beszélgetésre. Fontos megjegyzés, hogy ebben az időben két evangélikus egyházkerület és püspök volt. Dunántúl nagy része – benne Sárvár – az északi kerülethez tartozott. Így nem sok kapcsolatunk volt a másik kerülettel és a püspökkel sem. Meglehetősen fáradtak voltak mindketten. Örömmel látták a négy nyüzsgő gyermekünket. Ott fogadtuk őket gyermekeink szobájában. Érdeklődtek életünkről, munkánkról.

Beszélgetés közben előkerült, hogy Gércét helyettesítem, de várható, hogy még Hegyfalu és Zsédeny gondozását is hamarosan rám bízzák. Természetesen motorral látom el szolgálataimat. „Senki nem látja, hogy autó kellene a szolgálathoz?” kérdezte a püspök. Visszakérdeztem: „Miért, kinek kellene látni?” „Legalább az esperesnek!” volt a válasz. (Az esperes feladata, hogy bizonyos időnként ellenőrizze a gyülekezet életét, a lelkész munkáját. Úgy alakult, hogy 1977-ben volt ilyen esperesi vizit Sárváron – és 1993-ban!)

Káldy püspök elővette noteszét és feljegyezte, hogy egy éven belül Genfből a Lutheránus Világszövetségtől autót kapjak. Ez az ígéret ténylegesen valóra vált. Egy Trabantot kapott a gyülekezet. Szép levélben köszönték meg a meghívást és a vendéglátást. A későbbiek során, ha találkoztunk, mindig emlegették a sárvári útjukat, mert nagyon jól érezték magukat.