– Nyolcvanöt éves a kelenföldi evangélikus templom. Hogyan indult a templomépítés?
– Az evangélikusok a környéken már az 1910-es évek végén elkezdtek összeszerveződni. Maga a gyülekezet 1924-ben alakult meg. Ekkor elődeinknek temploma még nem volt, azonban istentiszteleteket – a Bartók Béla úton található, mai Gárdonyi iskola tornatermében – már tartottak. Egy ideig a budavári lelkész járt ki és tartotta az alkalmakat, majd megerősödött a gyülekezet és Szűcs Gábor személyében megválasztották az első lelkészt. Négy év kellett hozzá, hogy 1928. október 21-én felavassák az épületegyüttest.
– Ekkor nemcsak templom, hanem a gyülekezeti életet is kiszolgáló helyiségek is épültek. Így Kelenföldön egy evangélikus centrum jött létre.
– Nevezetes dolog, hogy az építész, Schulek János abban gondolkodott, hogy nem egyszerűen templomot, hanem kiszolgáló helyiségeket – így tanács-, ifjúsági-, gyülekezeti termet és lelkészlakásokat – is szükséges tervezni. Így jött létre az az épületegyüttes, ami a gyülekezet különböző alkalmainak megtartására ma is alkalmas. Érdekesség, hogy archív felvételeken jól látszik, hogy ekkor a Móricz Zsigmond körtér már be volt építve, viszont a templomtól föl lehetett egészen addig látni. A környék ekkor még szántóföld volt. Mára ez is magas lakótömbökkel benépesedett, így az épület látványa már kevésbé érvényesül. Történelemből tudjuk, hogy az 1920-as évek a maihoz hasonlóan gazdasági válságról is szóltak. A gyülekezetnek – bár nagy erőfeszítésekkel –, azonban mégis sikerült előteremteni a templomépítéshez szükséges anyagiakat.
– Kik azok a lelkészek, akik kiemelkedően meghatározták a gyülekezet lelkiségét?
– Szűcs Gábor templomépítő lelkészt már említettem. Szántó Róbert azon kívül, hogy nagy erővel végezte a gyülekezetépítést, mellette költő is volt. A háború alatt az ő élete sajnálatosan derékba tört, ugyanis erőszakkal vetettek véget neki.
Ezt követően Ordass Lajos került a gyülekezetbe, aki egészen 1945-ig Kelenföldön szolgált. Nem mindenki tudja róla, hogy a háború végén, a hatalomátvételt követően itt változtatta – demonstrációként – Wolf-ról Ordassra a nevét. Őt követően Kendeh György egészen az internálásáig végezte a gyülekezet vezetését.
1966-tól egészen 1991-ig Bencze Imre látta el a lelkészi feladatokat. Gyülekezetünkben a rendszerváltás óta még számtalan lelkész és hitoktató végzett szolgálatot.
– Budapesten belül számos evangélikus gyülekezet található. Hogy fogalmaznád meg a kelenföldi gyülekezet identitását?
– Maga a lokálpatriotizmus olyan szempontból érvényesül közösségünkben, hogy ez egy budai gyülekezet. Azon túl, hogy a templomba járók kezdeti magját képező családok nagy része törzsgyökeres budai volt, az is jellemző volt ránk, hogy alapvetően egy értelmiségi gyülekezet voltunk. A Műegyetem és a Közgazdasági Egyetem közelségének hatására rengeteg egyetemi tanár, orvosok és szellemi foglalkozásúak alkották a gyülekezet jelentős részét.
Az 1960-as években elkezdődött a környék benépesítése, ami egy színesebb gyülekezeti összetételt eredményezett.
Jelenleg – a pietizmustól egészen a liberális teológiáig – mindenféle kegyesség és politikai beállítottság megtalálható a gyülekezetben. Ez a változás végzettség tekintetében is sokszínűbbé tette közösségünket. Éppen ezért nagyon nagy kihívás megtalálni a különböző gondolkodású emberek számára a közös hangot. Ezt alapvetően az istentiszteleten tudjuk megtenni. Rengeteg kis közösség – az imakörtől az intellektuális csoportokig – van a gyülekezetben, melyek sokszor kegyességi jelleget is hordoznak magukon. Szerencsére azonban nemcsak beállítottság, hanem korosztály szempontjából is nagyon vegyes gyülekezetünk, így óvodásoktól idősekig sokan megfordulnak nálunk.
– A gyülekezet hajója több mint nyolcvanöt éve elindult. Mint minden közösségnek, ennek is szembe kell néznie a világ változásával. Jelenleg merre fele evez a kelenföldi közösség?
– Igyekszünk a korral haladni. Használjuk a technika lehetőségeit, naprakész honlappal rendelkezünk. Szembe kell azonban azzal néznünk, hogy – egy ilyen jól szituált gyülekezetben is – talán a legnagyobb kihívás a nagyvárosi elmagányosodás. Tapasztalható, hogy nem az számít, hogy kinek mi a végzettsége, vagy milyen a kegyessége, az elmagányosodás a nagyvárosban erőteljesen érzékelhető. Ebből kifolyólag a lelkigondozásra nagyon nagy hangsúlyt kell fektetnünk. Nagyon sok közöttünk az olyan testvér, akit megpróbált az élet és nemcsak a magány, hanem egyéb problémák is nyomasztják…
Emellett mi is átéljük a demográfiai válságot. A temetés és keresztelő aránya nálunk egy a kétharmadhoz. Örömteli, hogy ez azonban stagnálni látszik. Az, hogy most be tudunk menni az iskolákba új lehetőséget nyújt. Munkaerőben nagy kérdés, hogy miként oldjuk majd meg az új feladatokat, viszont ez egy nemes kihívás. A mi generációnknak örömteli az is, hogy már vannak olyan házasságra készülő párok, akik óvodás koruktól hitoktatásban részesültek. Ez mindenképpen reménység!
– Születésnapja alkalmából milyen igével köszöntöd a gyülekezetet?
– Számomra a százharmadik zsoltár egy nagyon meghatározó ige. Ezt családi ünnepségeken is el szoktuk mondani. Úgy gondolom, hogy a jubileum, a megállás, mindig annak az alkalma, hogy az ember visszatekintsen és meglássa az Isten vezetését és csodáját. Ezáltal térdre boruljon és hálát adjon, hogy őt idáig elvezette és kérje az Úr áldását az elkövetkezőkre.
„Áldjad, lelkem, az URat,
és egész bensőm az ő szent nevét!
Áldjad, lelkem, az URat,
és ne feledd el, mennyi jót tett veled!”
(Zsolt 103, 1-2)