Az esemény hamarosan felháborodott válaszokra talált, elsősorban a balliberális ellenzéki szereplők, illetve médiumok irányából. Volt olyan kisebb lap, mely például egyenesen perverziónak nevezte az eseményt, de a nagyobb, mértékadónak számító 444 is azt sugallta, hogy egy ilyen rendezvény a '30-as éveket idézi, így nem szabadna, hogy helye legyen a 21. században.

Különböző közéleti személyiségek is megszólaltak, a két legmarkánsabb vélemény egyikét Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök, országgyűlési képviselő fogalmazta meg, aki nemes egyszerűséggel istenkáromlásnak nevezte a Parlamentben történő imádkozást, kitérve arra, hogy szerinte a hit és annak megvallása is magánügy, s hogy a Parlamentben nincs helye imának.  A másik Sermer Ádámnak, a liberálisok nemrég visszalépett budapesti főpolgármester-jelöltjének a tollából származik, aki Facebook-oldalán írta ki magából felháborodását. Meglátása, hogy azonkívül, hogy az esemény politikai marketingfogás, azért problematikus, mert szerinte a Parlamentben nem szabadna, hogy helye legyen az egyházaknak és szimbólumaiknak (külön kiemelve említi a kereszt szimbólumát), ahogy egyébként a szekularizáció jegyében azt is ki kéne mondani, hogy „az egyházaknak az állam és így az állami intézmények közelében sincs helye”. Sőt, szerinte csak ott van helye az imának, ahol a gyónásnak is – vagyis a templom falain belül.

Vajon kinek van igaza? Helye van-e a Parlamentben az imádságnak vagy sem? Helyes-e az, ha az állam és az egyház egymással kapcsolatban van, és együttműködik – s ha igen, mit jelenthet ez az együttműködés? Lehet-e a hit magánügy, és be kell-e zárjuk kereszténységünket és imáinkat a templomfalak mögé? Cikkünkben ezeket a kérdéseket járjuk körbe a Biblia szavait, valamint az erre épülő keresztény tanításokat megvizsgálva.

A cikk a továbbiakban itt olvasható.