A cipszer elnevezés történeti értelemben a Szepességben, a középkorban letelepedett – és a reformáció idején túlnyomórészt evangélikussá lett – német lakosságot jelölte (Szepes németül: Zips). A szepesi szászok saját kultúrával, hagyományokkal, nyelvjárással rendelkeztek. A komoly kiváltságokat kapott szepesi szász települések jelentős gazdasági és kulturális fejlődést értek el az évszázadok során. A 19. századra a Szepesség fő exportcikke a „tanult emberfő” lett. A tudományok, a kultúra és a művészetek területén kiemelkedő egyéniségek születtek.

A 20. század tragédiája a szétszóratást és a meghurcoltatást jelentette számukra. Mindezek ellenére vagy éppen ezért az elköltözöttek között is igen erős maradt az összetartozás érzése és az emlékek ápolása. A tegnap megnyílt kiállítás nagyrészt féltve őrzött családi gyűjtemények eddig rejtett tárgyain keresztül enged bepillantást a gazdag cipszer hagyományokba.

A kiállítás kurátorai: Harmati Béla László és Czenthe Miklós. A megnyitón a nagyszombati Vox Aurumque kamarakórus adott koncertet: Hana von Schlosser vezetésével 17. századi szepesi protestáns szerzők műveit mutatták be, Magyarországon először. A kiállítást Kiss Gy. Csaba irodalomtörténész nyitotta meg.

A kiállítás 2020. január 19-ig látogatható.

Kik a cipszerek?

(Kiállításmegnyitó – Evangélikus Múzeum, 2019.X.10.)

Ismeretes, hogy a klasszikus magyar irodalomban milyen gazdag hagyománya van a Szepességnek. Hallgassuk meg Jókai válaszát kérdésünkre, aki így ír róluk emlékezetes regényének „Német magyarok” című fejezetében: „Még az első magyar keresztyén királyok alatt telepedtek ide. A nyelvüket megtartották, minden egyébben magyarok lettek./…/ Annyi viszontagságon át ezek a német magyarok mindig a legtántoríthatatlanabb hívei voltak a nemzeti szabadság ügyének.” 

A kiállításon bepillanthatunk a Szepesség sokszínű, kivételesen gazdag múltjának lapjai közé. Tárgyak, képek és könyvek üzennek a régi Magyarországnak arról a szegletéről, ahol nagyon fontos volt a közösségi emlékezet. Tudjuk jól, ennek a vármegyének a legbőségesebb a helytörténeti irodalma, elég hivatkozni Demkó Kálmán és Weber Sámuel 1895-ben kiadott bibliográfiájára. A cipszer mentalitásról pedig idézhetünk egy későbbi, kissé elfelejtett regényből, Barsy Irma „Lőcsei madonna” című művéből: „Ezeknek a városkáknak a lakosai mindig inkább befelé éltek. A külső világ eseményei és forradalmi gondolatai lehiggadva és csak megszűrve jutottak el a lábasházak szűk ablakai mögé./…/ Az asszonyok pedig ápolták a nemes tradícióikat, kimélyítették a rokoni kapcsolatokat, nemzedékeken keresztül fenntartották a bensőséges családi élet halk és finom tónusait…”

Az iskola meghatározóan fontos része volt ennek a sajátos univerzumnak; Lőcse, Késmárk, Igló középiskolái jelentősen hozzájárultak a hazai német, magyar és szlovák művelődéshez. Bizonyára nem véletlen, hogy XX. századi irodalmunk is sokszínű képet festett erről a világról. Kezdhetnénk a sort Krúdy Gyulával, folytathatnánk Farkas Imre népszerű operettlibrettójával, melyet regény formában is megjelentetett, majd Csorba Tibor „Az utolsó lőcsei diák” című regényével és Balázs Béla 1946-ban kiadott visszaemlékezéseinek („Álmodó ifjúság”) első részével.

A magyarországi urbánus kultúra egyedülálló, hosszas múltra visszatekintő fejezetéről van szó, melynek szerves fejlődését sajnos megakasztotta  - 1918-ban és 1945-ben is -  a történelem. Családi örökségként megőrzött értékes darabok maradtak csak belőle, ha úgy tetszik, töredékek. Egy következő irodalmi idézettel – Barsy Irma művéből -  szeretném hitelesíteni a látottakat. Egy régi családnál járunk az első világháború előtti időben. „A nagy szoba egyik szögletét elfoglalják a pálmák és virágállványok szebbnél-szebb cserépvirágokkal. Az ablakokban is virág van a hófehér függönyök között. A tükrös konzolon, a sokfiókos fekete szekrényen, az intarziás sublódon három gyönyörű óra tikktakkol. A zongora mellett terpeszkedik a Viereck: a régi felvidéki nagy szobáknak ez a kedélyes, meghitt bútordarabja, amelyen nyolc-tíz ember is egyrakásra tud kuporodni. Egy asztalkán három vaskos kötet, kapcsos bőrkötéses albumok, krinolinos delnők és szakállas magyarruhás gavallérok fényképeivel.”

A cipszer-lét lényege: a hűség. A múlthoz - a közösségi emlékezet szellemi és tárgyi örökségének megőrzésével. A szepesi hűséget idézi a kiállítás, ahogy annak idején Friedrich Lahm/Lám Frigyes 1921-ben megjelentetett Zipser Treue című kis verseskötete. Az ő üzenetéhez kapcsolódva nyitom meg a kiállítást.

KÉPGALÉRIA: