„A kerítés másik oldalán - Utópia a két protestáns felekezet egyesülése? 

A fenti kifejezést használta egy evangélikus lelkész református kollégája beiktatásán. A két felekezet templomát, parókiáját, udvarát és egyéb tereit valóban csak egy kerítés választja el egymástól. Számomra kézenfekvő a kérdés: minek is a kerítés? Mit is választ el egymástól? Nem lehetne lebontani?” 

Az eredeti cikk itt olvasható.

Kedves Bölcsföldi András! 

A két történelmi „protestánsnak” mondott egyház szervezeti egyesítésére vonatkozó – minden kétséget kizáróan jó indulatú – fölvetése abból a tényből indul ki, hogy Magyarországon jogi, illetve egyházszervezeti értelemben ma egy református és egy evangélikus egyház létezik. Figyelmen kívül hagyja azonban, hogy lelkiségét tekintve a szervezetében (még) egységes református egyház éppúgy nem homogén közösség, mint ahogyan a szervezetét tekintve (még) egységes evangélikus egyház sem az. 

A két egyház különböző lelkiségű irányzatai között van amelyik könnyen összebékíthető, szervezetileg egy fedél alá hozható, és vannak olyan irányzatok, amelyek esetében az egy szervezetben való működés elképzelhetetlen. 

Mindkettőre egy-két példát hadd említsek! A Biblia Szövetség nevű mozgalom által képviselt lelkiségnek mind a református, mind az evangélikus egyházban nemcsak jelentős számú szimpatizánsa van, hanem az ide tartozó reformátusok és evangélikusok mélyebb és nagyobb lelki közösségben tudják magukat egymással, mint saját egyházuk többi tagjával. (Ha az eddigiekből nem derült volna ki, a Biblia Szövetség lelkiségét magamtól távol érző evangélikus lelkész vagyok, és személyes tapasztalataim alapján beszélek.) Meg tudom tehát érteni, hogy a két történelmi egyháznak a Biblia Szövetség által lefedett része könnyen el tudná képzelni életét egy szervezetileg is egységes „protestáns” egyházban. 

Ugyanez elmondható a liberális (a 16. századi reformátorok tanítását és a felekezeti hitvallásokat sok szempontból korhoz kötöttnek, elavultnak, időszerűtlennek, sőt önmagukra nézve akár érvénytelennek is tekintő) teológiai beállítottságú reformátusokról és evangélikusokról is. Miközben a saját egyházukon belül nem egyszer nemcsak vitában, de szinte már harcban állnak a Biblia Szövetség lelkiségét képviselőkkel, könnyen el tudnának képzelni egy olyan uniált protestáns egyházat, amelynek egységes szervezetében a legnagyobb egyetértésben együttműködnének a másik egyházból jövő, szintén liberális felfogású hittestvéreikkel. (Nem rejtem véka alá, hogy tőlem a liberális irányzat is távol áll, bár ezt az irányzatot könnyebben tolerálom, mint a Biblia Szövetség nézetem szerint rossz értelemben fundamentalista felfogását.) 

Ugyanakkor mind a református, mind az evangélikus egyházban létezik egy a 16. századi hitvallásokat ma is minden tekintetben érvényesnek valló réteg. A református egyházban talán ők képviselik a többséget, míg az evangélikus egyházban ma már ez teljes bizonyossággal nem mondható el. Pontosabban az evangélikus egyházban vannak, akik tágabb értelemben vallják magukat a hitvallások alapján állónak – talán ők a többség –, és egy viszonylag szűk kisebbség ragaszkodik ahhoz, hogy az evangélikusságnak a Szentírás után nemcsak a 16. századi hitvallások alapján kell állnia, hanem a lutheri teológiai örökséget is vállalnia és művelnie kell. (Nem titkolom, hogy magamat ez utóbbiak közt szeretném tudni.)

A két egyház régi hitvallásokat tiszteletben tartó irányzatait azonban – a következő pontban kifejtettek miatt – nehezen tudom egy egyházszervezetben elképzelni anélkül, hogy ezt az együttélést legalább az egyik fél – ha nem mind a kettő – ne kényszerházasságként élje meg. 

A németországi történelmi példát ismerve persze nem elképzelhetetlen, hogy az egyházétól idegen, külső politikai (anyagi és hatalmi) érdekek előbb-utóbb Magyarországon is létre fogják hozni ezt a „kényszerházasságot”, de biztos vagyok benne, hogy abban – a többséget tekintve – egyik fél sem lesz igazán boldog. És mindkét egyházban lesznek, akik az unióhoz semmiképpen sem hajlandóak csatlakozni, és így a nagy uniált egyház mellett két törpe hitvallásos egyház fog létrejönni: tehát a végeredmény a két jelenleg létező egyház helyett három egyház lesz. A német példa is ezt mutatja.

Az egység teológiai feltételei

Anélkül, hogy a Confessio Augustana-t reformátusokra erőltetném, szeretnék utalni arra, hogy ez a hitvallásunk az egyház egységét két feltételhez köti: egyetértéshez az evangélium hirdetésében és a szentségek kiszolgáltatásában.

E két kérdésben a református és evangélikus hitvallások felfogása összeegyeztethetetlen eltérést mutat. Az elsőben nem olyan látványos a különbség, de nem véletlen, hogy az evangélikus hitvallás nem általában az Isten igéjének hirdetéséről, hanem az evangélium hirdetéséről szól, evangélium alatt nem a Máté, Márk, Lukács és János által írt négy könyvet, hanem a Jézus Krisztusban való megváltás örömhírét értve, amit az egyházban bármelyik szentírási ige alapján hirdetni kell. 

Ennél látványosabb a különbség a szentségek, és ezen belül is az úrvacsora értelmezésében. Összegezve, az evangélikus hitvallások az úrvacsorát Krisztus valóságos testének és vérének tartják, azaz olyan valóságos kenyérnek és valóságos bornak, amely egyben Krisztus valóságos teste és valóságos vére. Következésképpen az evangélikus hitvallások az úrvacsorában Krisztus valóságos jelenlétét (reál-praesentia) vallják. Luther ehhez nemcsak a marburgi kollokviumon ragaszkodott Zwinglivel szemben. Erről számos más írásában is tanúságot tesz. Csak kettőt említek: „Krisztus ezen igéi: »Ez az én testem... Ez az én vérem...« még mindig erősen állnak” című terjedelmes könyvében minden oldalról körüljárja a szerzési igéket, és nem tud más eredményre jutni, mint arra, hogy akik tagadják Krisztus valóságos testének és vérének, és ezáltal magának Krisztusnak a valóságos (nemcsak lelki) jelenlétét és a hívőkkel való egyesülését (communio), azok Isten igéjét tagadják, és tévelygők, azaz eretnekek. 

A másik a husziták megkeresésére írt válasza, amit 1523 áprilisában adott ki, „A Krisztus szent teste szentségének imádásáról” címmel. A husziták ugyanis Krisztus teste szentségének imádását bálványimádásnak nevezték. (Hasonlóan a reformátusok nemrég zsinati szavazással újra megerősített hitvallásához, ami az Oltáriszentség imádását „kárhozatos bálványimádásnak” nevezi.) Luther ezzel szemben leszögezi, hogy az Oltáriszentség imádása nem bálványimádás, mert az maradandóan (!) Krisztus valóságos szent teste és vére, ami által Krisztus is valósággal jelen van, mert – miként Luther mondja – „Krisztus soha nem választható el a testétől”. Végül erre a konklúzióra jut: „Annak okáért azt mondjuk már most, hogy ne kárhoztassák és eretneknek se csúfolják azokat, akik a szentséget nem imádják, mert erre nincsen parancsolat, és Krisztus nem ezért van. … Viszont ne kárhoztassák és ne csúfolják eretneknek azokat sem, akik imádják. Mert ha ezt a Krisztus nem is parancsolta, de meg sem tiltotta, sőt gyakran elfogadta. Szabados, szabados dolog legyen ez, valahányszor áhítatosságod és alkalmad van. Vétkesek azért mindketten, kik e két irányban széjjelválnak, efölött veszekednek, egymást kárhoztatják, és a középutat eltévesztik. Amazok erővel akarják kieszközölni, hogy ne imádják, mintha Krisztus jelen sem volna; ezek meg az imádást erőszakolják...”

Könnyen belátható tehát, hogy a református egyház és az evangélikus egyház hivatalos hitvallásainak szövege, valamint Zwingli és Luther erről szóló tanítása semmiképpen sem egyeztethető össze. Mint ahogy a Zwingli és Luther kvázi szélsőséges álláspontja közt közvetíteni próbáló Kálvin felfogása (lelki jelenlét és communio, lélekben mennyekbe emelő úrvacsora) sem egyeztethető össze az evangélikus hitvallások, illetve Luther felfogásával. 

Az pedig nem elhanyagolható, hogy Luther szerint itt az ige igazságáról van szó, vagyis arról, hogy elhisszük-e, hogy Krisztusnak van hatalma az úrvacsorában azt adni, amit a szerzési igékben mond: testét és vérét, és benne kereszten föláldozott önmagát, bűneink bocsánatára. Aki ezt nem hiszi, az Luther felfogása szerint Krisztust, aki Isten, hazugsággal vádolja, ami bizony kárhozatos dolog, káromlás. Ezért hiába ért egyet akár minden másban is a svájciakkal vagy a huszitákkal, ha ebben az egyben nincs egyetértés, akkor nem tud velük egyházi közösségre lépni. Hitvallásos evangélikus ezt ma sem gondolhatja másként. Következésképpen közelebb érzi magához azokat az egyházakat (római katolikus, kelet ortodox), amelyekkel ebben az egy kérdésben egyetért, még ha a valóságos jelenlét mikéntjére (római katolikusok) adott filozófiai válaszukat (transsubstantiatio) – éppen azért mert az nem igei, hanem filozófiai – nem is fogadja el. A reformátusokkal azonban nem a mikéntben, hanem a tartalomban van a különbség, és ez sokkal súlyosabb probléma, mint az,  hogy a kenyér – mint Krisztus valóságos teste – elveszíti-e kenyér mivoltát (római katolikusok), vagy éppen mint az igével egyesült kenyér a Krisztus valóságos teste (Luther). 

A reformátusoktól való elhatárolódás szándékával, Luther halála után keletkezett tizedik hitvallási iratunk, a Formula Concordiae Ambrosius (Szent Ambrus) Krisztus emberi és isteni természetének egymáshoz való viszonyát magyarázó izzó vas (ferrum candens) hasonlatát alkalmazza az úrvacsorában a miként megvilágítására. Ahogy az izzó vasban nem választható el a vas a tűztől, hanem teljesen áthatják egymást és egymásnak kölcsönzik sajátos tulajdonságaikat, Ambrus szerint úgy hatja át egymást és kölcsönzi egymásnak sajátos tulajdonságait Krisztusban az emberi és isteni természet. Hitvallásunk ennek alapján állítja, hogy az úrvacsorában a kenyér és a Krisztus teste – miközben mindkettő jelen van – így hatja át egymást, és így kölcsönzi egymásnak sajátos tulajdonságait: Krisztus teste kenyérként megehetővé, szó szerint megrághatóvá lesz, miközben a kenyér Krisztus valóságát hordozza és közvetíti, ill. mind azt az áldást, amit Krisztus testének megtöretésekor, azaz kereszthalálakor szerzett: bűneink bocsánatát és az örök élet ígéretét.  Ezért az úrvacsora élő kenyér és egyben az Élet kenyere. De a mennyből alászállt kenyér is, ami pedig Szent Ágoston úrvacsora értelmezésére, az inkarnációra utal: miként karácsonykor az Örök Ige Szűz Máriában emberi testet öltött, úgy a szerzési igék  - Ez az én testem... Ez az én vérem... - a kenyérben és borban inkarnálódnak, mert – miként Ágoston vallja – „Accedat verbum ad elementum, et fit sacramentum” (Az ige társul az elemhez és szentséggé lesz”). 

Tárgyalási alap az egységről

Mindebből logikusan kitűnik, hogy az Oltáriszentséget jelnek, jelképnek, és ennek következtében az Oltáriszentség imádását bálványimádásnak nevező református hitvallások hitvallásos evangélikusok számára nem képezhetnek tárgyalási alapot. Krisztus igéinek, és köztük a szerzési igéknek igazsága nem képezheti alkudozás tárgyát. Ha pedig a szentség tartalmában nincs egyetértés, akkor a szentség kiszolgáltatásának módjában való nagyjábóli egyetértés nem elégséges alap a tárgyaláshoz. 

De mint említettem, se a református, se az evangélikus egyház ma sajnos nem homogén hitvallásos közösség. A saját hitvallásaiktól és Luther teológiájától, de még inkább biblikus hitétől eltávolodott evangélikusok persze a szeretetre hivatkozva alkuba bocsátkozhatnak. A hitvallásos evangélikusok azonban ezt nem tehetik. A szeretet jegyében ugyan eltekintenek attól, hogy lépten-nyomon eretneknek bélyegezzék református testvéreiket és minden alkalommal ezeket a kibékíthetetlen hitvallásbeli ellentéteket hangsúlyozzák, így az ökumené keretében hajlandóak és képesek is együttműködni a helybéli református gyülekezettel és lelkészével/lelkészeivel. De ez nem jelenti azt, hogy elfogadhatónak tartanák a közös egyházszervezetben való egyesülést egészen addig, amíg a református fél az úrvacsora kérdésében felül nem vizsgálja álláspontját. 

Református részről emlékezetem szerint – és ezért elnézést kérek, ha a személyt illetően tévedek, bár a vezetéknévben biztos vagyok – néhai Karasszon Dezső professzor úrvacsora értelmezésében kapott hangot az a nézet, hogy az úrvacsora szimbólum ugyan, de a szó eredeti értelmében: tehát nem jelkép, hanem olyan jel, ami valóságosan hordozza és közvetíti (ez a két kulcs szó) azt a valóságot – Krisztus testének és vérének valóságát – amit jelez. Ez olyan felfogás, ami ha széles körben elterjedne és uralkodóvá válna a református úrvacsora értelmezésben, a hitvallásos evangélikusok, ill. a lutheri teológiához ragaszkodó evangélikusok számára is megfelelő tárgyalási alap lenne. De ez a remény egyelőre illuzórikusnak tűnik.  

Őrizkedjünk a tudatosan népszerűsített torz fogalomhasználattól

Mivel mindezt Tubán József lelkésztestvérem hozzászólásának ismeretében írom, tisztában vagyok vele, hogy részben az ő véleményét ismételem. 

Protestánsnak eredetileg az evangélikusok vallásszabadságát eltiporni készülő császári erőszak ellen eredményesen tiltakozó német evangélikus rendeket, és ennek nyomán a németországi evangélikusokat nevezték. Később azonban a görög-keleti ortodoxia kivételével tendenciózusan és erőszakkal ide soroltak minden nem római katolikus egyházat és vallási mozgalmat. Mintha a kereszténységben két tábor lenne: az egyik oldalon Róma a rá sandán tekintő keleti ortodoxiával, a másik oldalon a protestánsok. Luther és az általa irányított németországi reformáció azonban soha nem alkotott egy platformot Róma többi ellenfelével, az ellenségem ellensége a barátom elven. Ellenkezőleg: Luther – bár szövetségesének nem tekintette a keleti ortodoxiát, mert nem is tekinthette, hiszen az ortodoxok nem ellenséges, de elzárkózó magatartása ezt nem engedte meg   – , ellenségének sem tekintette a Keletet, hanem mint Róma zsarnoki törekvéseinek évszázadokkal régebbi célpontjára, tisztelettel tekintett rá. Mindenki mással viszont határozottan szembe helyezkedett. Az általa rendre csak törökökként említett mohamedánokat éppúgy tévelygőnek, azaz eretneknek tekintette, mint a pápát és követőit. A szakramentárius gyűjtőnéven emlegetett svájciakat viszont – épp az úrvacsora kérdésében tanúsított felfogásuk miatt – káromlóknak is nevezte, ami ha lehet, még súlyosabb megítélés. És hogy ez nemcsak magánvéleménye volt, azt a 16. századi magyar evangélikus papszentelési liturgia kérdései is tanúsítják. A püspök ugyanis többek között ezt a kérdést tette föl a fölszentelendőnek: „Elítéled e a pápa és Mohamed tévelygéseit, valamint a szakramentáriusok (értsd reformátusok) káromlásait?” 

Mindezek után meglehetősen nehéz, sőt történelemhamisítással felérő dolog a 16. században az evangélikusoknak a svájci reformációt követő reformátusokkal és más úgynevezett „protestánsokkal” (Müntzer és követői, husziták, stb.) egy táborba sorolása csupán azért, mert Rómával valamennyien szemben álltak. 

Történetileg Németországban a porosz császári erőszak, Magyarországon pedig a Habsburg elnyomás a felelős azért, hogy a keresztények – egyházon kívüli érdekből – erőszakkal két táborba lettek kényszerítve: Rómával tartókra és Rómával szemben állókra. Lassan az evangélikusok is beadták a derekukat, amiért a külső erőszak mellett hitvallásosságuk gyengülése is felelős, és elfogadták, hogy a reformátusokkal egy platformon emlegetik őket. Az ellenreformáció legkeményebb időszakában nem is nagyon tehettek mást, hiszen császári törvény írta elő, hogy egy településen egy vasárnap csak egy „protestáns” istentisztelet tartható. Ezért hosszú időn át – gyönyörű liturgiájukról lemondva, azt elfeledve – a református istentisztelet puritánnak mondott rendjéhez alkalmazkodó közös istentiszteletet voltak kénytelenek tartani. Más szóval igyekeztek megfelelni a „protestáns” besorolásnak. Ennek az időszaknak a nyomait evangélikus egyházunk a mai napig is viseli, következményeit máig sem heverte ki. 

Ilyen körülmények között a szervezeti egység református oldalról való kezdeményezését nem tudom másként értékelni, mint a lélekszámban is jóval erősebb „nagy testvér” tudatos visszaélését a magyarországi evangélikusság részben történelmi tényezők, részben saját hitbeli állhatatlansága miatt megnyomorodott helyzetével. 

Igazi unió csak egyenlő erejű felek között jöhet létre. Az erősebbnek a kiszolgáltatottabbal szemben kezdeményezett uniós törekvését más szóval szokás illetni. Felénk ezt bekebelezésnek hívják. Őszintén remélem, hogy kezdeményezését mégsem ez a nemtelen szándék, nem is egyházon kívüli érdek, hanem a naiv jóhiszeműség ihlette.  

Véghelyi Antal, evangélikus lelkész