– Hogyan született meg ily gyorsan az újabb „gyermeke”?

– A tanítás különleges élmény, az írás pedig örömteli kényszer. Akkor zárul le bennem egy iskolai történet, ha meg van írva. A kötet egyes írásai a Képmás magazin Tanárnő, kérem! című, általam kitalált rovatában jelentek meg. Ehhez kellett megírnom a kezdőfejezeteket az indulásról, valamint az osztályfőnökségről szóló részt.

– Mióta érzi az „íráskényszert”?

– Mindig is attól nyugodtam meg, ha írhattam, úgy tízéves korom óta. Amióta saját családom van, minden nyáron és karácsony körül küldtem a családnak és a barátoknak egy kis krónikát. Egyre szélesebb kör kapta meg, és örömmel fogadták. De nem hittem el, hogy nem csak illendőségből dicsérik. Először a Horváth Ida szerkesztette, Vendég a háznál című Kossuth rádiós műsorba küldtem el az írásaimat. Az ő dicséretét, bátorítását már valóban elhittem – így indult el a lavina jó régen.

– Ma is naptárba ír, jegyzetel, úgy sejtem…

– Igen, elmaradhatatlan az írás. Füzeteket használok erre; ha jön egy gondolat, egy jópofa helyzet, ha hallok valami vicceset, azonnal leírom. Ha úgy érzem, hogy tovább hasznosítható az a történet, amit átélek, már papírra is vetem.

– Lehet, hogy trilógiává bővül az eddigi két kötet?

– Vannak témáim, és készen is vannak már írások, de a szívügyem most az, hogy olyan gyerekeket keressek meg, akik „nem láthatók”. A periférián élő, hátrányos helyzetű iskolásokat szeretném megmutatni. Ez hosszabb munka lesz, hiszen még nem ismerem őket, így terepre fogok menni. Nagyon foglalkoztat a sorsuk.

– Azon viszont nem fogunk annyit nevetni…

– A hangvételt szeretném megtartani. A gyerekek gyerekek, bárhol éljenek is. Fontosnak tartom, hogy ne csak az elitgimnáziumról és egy kelenföldi család életéről szóljak, hanem elvigyem az olvasókat azok közé is, akiknek sokkal nehezebb élet adatott.

– A Tanárnő, kérem! kötet egyik legerősebb – és leghosszabb – írása A padtársam és én. Ennek az átvitt értelme ragadott meg: mindannyian padtársai vagyunk egymásnak, s nemcsak ők zavarhatnak minket, de olykor mi is őket. Érdekes, mély, emberi, hitet is építő beszélgetés krónikája lett ez az írása.

– Amikor osztályfőnökként újabb ültetést kértek tőlem a diákok, azt mondtam nekik, hogy egy papír egyik oldalára írják le, miben zavarja őket a társuk. A másik oldalra pedig azt, hogy vajon ők mivel zavarják a másikat. Talán sikerült mindenkinek – magamat is beleértve – elgondolkodni az emberi kapcsolatokon azon az osztályfőnöki órán.

– Az imádság, a hit ereje minden mozzanatát átszövi az életének – és persze a könyvének. És nem azért, mert a fasori gimnáziumban tanít.

– Az egyházi elkötelezettségem igen erős, az egész életemet – leszámítva az Amerikában töltött gyerekkori éveket – a kelenföldi evangélikus gyülekezetben éltem. Nagyon fontos számomra az evangélikusság. Amikor kismama voltam, Cserháti Márta papnéként tartott nekünk Bonhoeffer-bibliaórákat. Nem a pelenkáról és a babapüréről beszélgettünk, ehhez ragaszkodott, hanem az igéről. Nos, akkor lettem én igazán büszke evangélikus. Egy időben egyébként magam is lelkész vagy legalább papné szerettem volna lenni. Majdnem így is lett: házasságom révén az Ittzés családba kerültem. Apósom, Ittzés Gábor lelkész volt. Édesapám, Réthelyi Miklós és édesanyám, Szentágothai Klára hamar „megbocsátották”, hogy felvettem a férjem, András vezetéknevét. A napi imádság – kezdve a reggeli fohásztól a villamoson vagy bent, órakezdés előtt és a diákokkal angolul elmondott imáig – tart engem stabilan, derűsen a mindennapokban. Ökumenikussá is váltam ugyanakkor, egyrészt mélyen hívő katolikus apai nagyszüleim révén, de a gimnáziumban sem minden diák evangélikus vagy akár felekezethez kötődő. Én a hit adta bizonyosságot szeretném nekik megmutatni.

– A kötet végén ezt nagyon szépen megfogalmazza! Fontos volt erre kitérni?

– Nagyon! 2006-ban írtam ezt a Híd magazinba Szeverényi János [a lap felelős szerkesztője – a szerk.] felkérésére. Azt szerettem volna elmondani, hogy attól más egy keresztény gyermek, mert a szüleinek, a tanárának van kihez fordulnia, akinek a kezébe leteheti naponta a gondjait és az örömeit. A Krisztus-követés nem rekeszt ki. Mi nem vagyunk jobbak, de van egy többletünk: mindent odatehetünk az Úristen elé.

Szeretni való leckék a tábla mellől, tanárnézetből

Vadonatúj könyvet tett le az asztalra Ittzés Szilvia, a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium angoltanára egy évvel első kötete, az Anyu, figyelsz? után. A Tanárnő, kérem! címe mutatja az irányt: olvasóit most nem családja körébe, hanem angolórára hívja az osztályfőnök. Az említett nagy múltú intézmény mindennapjai elevenednek meg a jó humorral, hibátlan stílus- és arányérzékkel megírt történetekben. Aki tanárként vagy diákként veszi kézbe, annak azért, aki pedig már kinőtt az iskolapadból, annak azért lesz kedves olvasmánya. Ittzés Szilvia letehetetlen könyve vallomás hitről, a tanári pályáról, gyermeklélekről, huncut diákcsínyekről és lelki mélységeket érintő szép, emberi találkozásokról.

Egyes írások már korábban megjelentek a Képmás magazinban, ám az újabb darabok, illetve a bevezető és az utóirat csak a kötetben olvashatók így együtt. A nyolc fejezet végigvezet a tanéven szeptembertől júniusig, de az évnyitó előtt kapunk egy kedves közeli képet Szilviáról. A tanár titkos életébe tekinthetünk be, aki ugyanakkor négygyermekes anyuka is, és nem mindig egyszerű átkapcsolnia egyik „üzemmódról” a másikra. Iróniával és roppant szórakoztatóan visz magával Kelenföldről a Fasorig, ahol a patinás épületben a reggeli imádságot – Kezdés az Úristennel, így az írás címe – ő persze angolul mondja el.

A könyvet olvasva együtt járunk a diák- és tanárkollektívával a közeli Tescóba, hiszen a kamaszok mindig éhesek, s van olyan is, hogy pedagógiai okokból kell a tanerőnek valami finomsággal rendelkeznie. Megtudjuk, mit csinál nyáron a tanárnő, hogy mi lett az osztályteremben „Trevorral, a pompás dárdalevéllel”, nevetünk az „eredeti diáktermék” karácsonyi könyvjelzőkön, amelyekre becsúszott egyegy „original” helyesírási hiba, de sebaj. Olvasunk a tisztelt szülők kontra pedagógusok interakcióiról: A lemez két oldala remekbe szabott kis színes arról, hogy bizony nem árt belegondolunk a másik helyzetébe.

Álmélkodunk, hogy miért helyes nyelvtanilag az „open your füzet” mondat – hát mert Amerikában a notebook nem azonos a mi füzetünkkel, amit így meg is tanulunk gyorsan megbecsülni, de megtanuljuk a kultúrák közti apró különbségeket is. S erősebb idegzetűek számára ott a Mélyre menő motívumok. Nevezzük nevén: a mai gyerekek is rendszeresen kukit (sic!) rajzolnak füzet szélére, fecnire, padra.

A diákoknak mindenre van egy slágfertig vagy csőbe húzó kérdésük, egy érvük, hogy miért nem készültek, miért ne legyen dolgozat vagy felelés (Ugye nem írunk?), és mikor lesz már ültetés, mert „Jancsi nem bír Juliska mellett ülni tovább egy padban”. Atűzben edzett tanárnő ilyenkor nem kap a szívéhez, hanem válaszol, cselekszik, nevet, ha olyan a helyzet, de mindig komolyan veszi a gyereket. Nem szavakkal nevel csupán, hanem a lényeghez viszi el diákjait. Hogy vannak szabályok, amelyeket be kell tartani. És hogy mindenki lehet áldás is, és zavaró elem is a másik számára, hát próbáljuk meg inkább az előbbit megcélozni!

Ez a könyv legerősebb írásának – A padtársam és én címet viselőnek – a témája, s messze túlmutat egy hétköznapi történeten. „A mindenkori diák rám van bízva. Együtt kell haladnunk, és akkor talán jutunk is valahova” – írja egy helyütt Ittzés Szilvia, aki saját bevallása szerint kicsit pszichológus is, mert figyel, elemez, szeretettel terelget. Tud adni, mert ő is nagyon sokat kap az Úristentől, és ez – a feltétel nélküli szeretet – az a nyelv, amelyet hívő és nem hívő gyermek egyaránt „beszél” és viszonoz.

Ami ezt a kötetet magasan kiemeli a hasonló gyerekszáj-, iskolai sztorizós könyvek közül, az több ponton megragadható. Átsüt rajta a gyerekszeretet. Hogy kimondva is, de a sorok között is kitetszik: ő a gyerekek oldalán áll. Ha korog az a kamaszgyomor az órán, inkább ő ad neki pár falatot, hogy utána jobban figyeljen a gyerkőc a „múlt a jövőben passzív mondat függőbeszédben” szépségeire. Ennek, mondjuk, ára van: a diáknak el kell mondania angolul tételesen az uzsonna alkotóelemeit, szóval, valamit valamiért…

Ittzés Szilvia az az ember, aki azon aggódik, nehogy puskázáson kapja diákjait, mert akkor el kell vennie a dolgozatot. És akivel a kisegyes kihúzásáról is lehet diplomáciai tárgyalásokat folytatni. No meg… aki otthon is agyal még annak az égedelem Petinek a megszelídítésén.

Az egyházi iskolai lét a szerző kiemelt mondanivalója, de nem didaktikusan. Ezért hat annyira… Hol indirektek, utalásszerűek, hol szépen megkomponáltak a bizonyságtételei. Élete és hivatásgyakorlása imádságtól imádságig tart, ez a védőháló óvja meg a kiégéstől, a pálya idegőrlő bürokratikus velejárói feletti kesergéstől. Ez a napi istenkapcsolat és az erős gyülekezeti (kelenföldi evangélikus) és családi háttér (Réthelyi és Ittzés) és szeretetenergia viszi előre az úton.

Dear tanárnő, köszönet a jól összefoglalt tananyagért!

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 45–46. számában jelent meg 2019. november 17-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.