K. L.: – A bronzmű a gázkamra előtti vetkőző falát mutatja: a levetett ruhák, a padlóra dobált cipők mellett a gyerekek kedves, otthagyott játékai, szemüvegek láthatóak. Őszinte, mindenben hiteles alkotás. Kántor ismerősöm mesélt nekem Chániná ben Trádjon rabbiról, akit a rómaiak Tóra-tekercsbe kötöztek, rőzsemáglyát gyújtottak alatta, s a lelke az írás betűivel együtt felszállt az Örökkévalóhoz. Ebből jött az ötlet, hogy a Smá Jiszrael ima tevődjön össze, amelynek közismert első szakasza Mózes ötödik könyve hatodik fejezetében található: „Halljad Izrael, az Örökkévaló a mi Istenünk, az Örökkévaló egyetlenegy!” Örök bánatom marad, hogy bár én csináltam meg a cipők jelképét, mégis a „Cipők a Duna-parton” számít etalonnak. (A budapesti mű szellemi alkotója a fővárosi születésű, Balázs Béla-díjas Can Togay János filmrendező, társalkotója Pauer Gyula Kossuth-díjas szobrászművész. A szobrot 2005. április 16-án avatták fel. – a szerk.) 

A varázsló Kutas László szobrászművész 1936. április 17-én, Budapesten született báró Podmaniczky Márta és Kutas Emil református lelkész első gyermekeként. Dédnagybátyja az a Podmaniczky Frigyes, akit Krúdy Gyula „Budapest vőlegényének” nevezett és oroszlánrésze volt abban, hogy a Duna partján egy igazi világváros született: megépítette a Sugár-útból az Andrássy-utat, amelynek tengelye mentén létrejött a főváros koncentrikus-sugaras utcaszerkezete, három hidat – a Margit-híd, az Erzsébet-híd, valamint a korban Ferenc József után elnevezett Szabadság-híd – és a folyó két partján végigfutó rakpart is megépült. Lecsúszott arisztokrata volt, aki jellemében, gondolkodásmódjában, világszemléletében, életmódjában picikét polgár maradt. Mindezt pedig tovább tudta vinni, és fel tudta vállalni. Ez a polgári értékekkel és mentalitással párosuló arisztokrata magatartásforma és gondolkodásmód jellemző Kutas Lászlóra is. 

K. L.: – 1946-52 között a budapesti Református Gimnáziumba jártam, de 1954-ben már a soproni Berzsenyi Dániel Gimnáziumban érettségiztem. Közben – 1952-1954 között – Ágoston Ernő szabadiskolájában, Sopronban tanultam rajzolni, illetve itt ismerkedtem meg életem párjával, Hoffmann Henrietta Erika festőművésszel is. Aztán a Képzőművészeti Főiskolán Gyenes Tamás, majd Pátzai Pál növendéke voltam. Stílusomat tükrözi a kő és bronz köztéri szobraimon kívül több mint száz különféle kisplasztikám öt földrészen, számos köz- és magángyűjteményében. Érmeimmel kivívtam a hazai és a külföldi elismerést is. Csak néhány a sok közül: húsz ország négyszáz szobrásza előtt kaptamt első díjat 1974-ben, Firenzében, a Giorgio Vasari halálának 400. évfordulójára kiírt nemzetközi érempályázaton; 1975-ben különdíjat az Ezüstgerely pályázaton; 1979-ben ezüstérmet Ravennában, a Dante-biennálén; 1991-ben és 1995-ben, a soproni Érembiennálén Roisz Vilmos-díjat. 2003-ban Pro Kultúra Sopron–díjat;  2016-ban 80. születésnapomra „Sopronért Emlékémet”. Műveim tárháza: Kunsthistorisches Museum – Bécs, Magyar Nemzeti Galéria, Windsor Palota Gyűjteménye – London, Városi Éremgyűjtemény – München, International Coin Corporation – New York, Soproni Múzeum, Centro Dantesco – Ravenna, Kungliga Nyntkabinettet – Stockholm, Városi Gyűjtemény – Wiener Neustadt.

Cs. Á.: – Hogy miért nincs még Munkácsy-díja, arról véleményem szerint nagyrészt Walter Dezső polgármester tehet, azzal együtt, hogy teljesen testhezálló feladattal látta el Önt, a  politizálásra teljesen alkalmatlan művészt. Alkotásai ugyan máig érvényesek értékükben, minőségükben, de túlpolitizált világukban sajnos maximálisan rásütötte a bélyegét művészi megítélésére ez, Horn Gyula szobrával (2014) együtt, amelyet szintén Ön készített el a XIII. kerületbeli Gyermek térre. Mit gondol erről?  

K. L.: – 1998-ban a Sopronyi-Thurner Mihály szobrának avatásán ismerkedtünk meg. Számára később polgármestersége idején teljesen természetes volt, hogy Sopron kulturális életéhez hozzátartoznak azok az emberek és a róluk készült szobrok, akik tettek ezért a városért annyit, hogy emlékük elevenen maradjon. Ebbe beletartoznak egyetemi tanárok, híres közéleti személyiségek József Attilától Deák Ferencen át sokan. Igyekeztem a legjobb tudásom szerint megmintázni azokat, akik tetteikkel és sorsukkal kiérdemelték ezt. 

A város büszke lehet arra, hogy köztereit, épületeit az ő munkái díszítik. Az idelátogató embereknek pedig olyan látványt és bensőséges, szobrok által megmutatott várost tudunk bemutatni, amelyre egész Európában és a világon büszkék lehetünk. Nagyon fontos a holokauszt emlékmű, amely a zsidók elhurcolásának 60. évfordulójára készült, de ugyanígy az ő alkotása az 1946-ban kitelepített 8901 német embernek az emlékműve az evangélikus templom mellett. Ez is két olyan munkája a városban a Thurner-szoborral együtt, amelyek meghatározóak. 

Cs. Á.: – Valamennyit nem tudjuk számba venni, így induljunk el azon a képzeletbeli soproni szoborsétán, a legmarkánsabb üzeneteket hordozó alkotások mentén. 

K. L.: – Sopronyi-Thurner Mihály 1918-41 között volt Sopron polgármestere, így fontos szerepe volt a város hovatartozását eldöntő népszavazás idején is. A szobor 1998-ra, születésének 120. évfordulójára készült a Polgármesteri Hivatal bejáratához tervezve, egyfajta politikai rehabilitációként. Egész alakos szobrával arányt, mértéket, tartás is igyekeztem szabni úgy, hogy egyrészt örökérvényűen áradjon belőle a városáért felelős vezető politikai kiállása, másrészt emléket szerettem volna állítani  az embernek is, akit ártatlanul ítéltek el és hurcoltak meg kortársai. 

Cs. Á.: – A szobornak két variációja is volt. Jól tudom? 

K. L.: – „Polgármester kalap nélkül nem polgármester” – mondta dr. Kubinszky Mihály professzor, Sopron város díszpolgára, Ybl Miklós-díjas építész, egyetemi tanár, szakíró, a városszépítő egyesület korábbi elnöke. Így a bizottság két fajtát látott: kalappal és kalap nélkül. A kalap maradt.

Alkotásai nem mindig adják vissza az ábrázolt embert, de addig nincs meg az alkotás, amíg képekből, elbeszélésekből, könyvtárazásból nem él lelkében annak személyisége. Azokat a profilképeket szereti, melyen átjön a lelke is annak, akiket megmintáz. Az ember lelkét szeretné visszaadni a tekintetén át. Ugyanakkor egyszerre fügét is mutat azoknak a szobrászati stílusirányzati vitáknak, miszerint nonfigurálisnak vagy fugurálisnak kell-e lennie valaminek. Ő köszöni szépen, de csibészes mosolya mögött tökéletesen érzi és birtokában van annak a mesterségbeli tudásnak és emberi-művészeti alázatnak is, amellyel ezt el tudja dönteni. A hivatalos papírmunka nem a szobrász világa. 

K. L.: – A Templom utcai emléktábla – tudniillik ezen a helyen állt egykor a neológ zsinagóga – Göncz József, az egykori Szép Sopronunk Kiadó Kft. egyik vezetőjének ötlete és anyagi áldozatvállalása nyomán született meg 2007-ben. Ekkor adta ki Pollák Miksa A zsidók története Sopronban a legrégibb időktől napjainkig (1896) című hasonmás kiadását is.  A szerző történettudós rabbija is volt ennek a közösségnek. Avatására a szeretet jegyében példaértékű összefogás született részvételben a régi és az akkori városvezetéssel, a Soproni Zsidó Hitközséggel együtt a városban jelenlévő keresztény közösségeken át a teljesen civilekig. Szomorú, hogy csak pillanatra, hiszen felekezeteik szimbólumai ábécérendben (evangélikusoknál a Luther-rózsa, katolikusoknál a kereszt, reformátusoknál a kereszt és zsidóknál a Dávid-csillagban a menóra) mutatják ma is az összetartozást, de ez nem mindenben érvényesül a mindennapokban. Pedig jól kitaláltuk.

Talán ez az akkor megvalósult ökumené is az egyik oka annak, hogy itt a kavicsokat gondos kezek mindig lesöprik ellentétben az Új utcai Boros Liána domborművénél, ahol meghagyják, pedig egyik helyen sincsen koszorúkampó tartó. A zsidó sírokra tett kövek egyfelől a lélek halhatatlanságát, öröklétét szimbolizálják, másrészt a kövek száma azt mutatja, hogy hányan emlékeztek meg az elhunytról. Maga a keresztény sírkőállítás szokása is ezekből a hantra tett kavicsokból alakult ki. Végül a hagyomány eredetének technikai okai is voltak. A régi időkben a zsidók lakta területek sivatagok, kősivatagok voltak, ahol a virág még vázában sem bírta volna túl sokáig. 

K. L.: – Erre az alkalomra két külön érmét is terveztem: egyet a zsinagógáról Ne azt keresd, ami elválaszt, hanem ami összeköt-felirattal, s egyet az Új utca 11. szám alatt található zsinagóga rozettájáról, a dátummal. A nagyobbat egy fa sajtárban – úgy emlékszem – letettem a szobor mellé, a kisebbet a tenyeremben tartva adtam azoknak, akik velem gratulációként kezet fogtak.

„Eltörött a Luther-rózsa” – mondta egy reggel a telefonba. Én bizony nagyon értetlenül meredtem a készülékre, pedig tudtam, hogy a Templom utcai egykori neológ zsinagóga helyén megvalósuló emléktáblát készíti. Amit bizony képes volt egy éjjel alatt többedszer is megmintázni, hogy olyan legyen, amilyennek szeretné. Önmagát osztogató szobrász: az érmeit, a humorát, a pajkosságát, az élet megélésének szeretetét osztogatja. Nem haragtartó, inkább a békét közvetíti. Évekig ő volt a „szendvicsember” a város két polgármestere között a papréti zsinagóga felújítása érdekében. Mások véleményét meghallgatja, de megfogadni csak azt fogja, amit ő maga kért. Ha kitör nála a vihar, előre figyelmeztet: ne maradjon senki a közelemben.

K. L.: – „Mergitur, non submergitur”, azaz „Alámerül, de el nem süllyed.” – ez a német kitelepítési emlékmű mottója. Egyrészt Lackner Kristóf egykori soproni polgármester híres mondatát idézi, de 1946-ban Ziermann Lajos evangélikus lelkész is ezt citálta akkor, amikor a 8901 magát németnek valló embernek el kellett elhagynia szülő- és lakóhelyét. A Krisch Magdi, mint a Sopron és környéke Német Kultúrklub Egyesület elnöke is valami ketté- vagy szétszakítottat szeretett volna. Akkor utaztam a 4-6-os villamoson és láttam egy fiúcskát, aki erővel húzta vissza az anyját. Gabnai Sándor evangélikus lelkész, az akkori esperes pedig egy kettészakadt képet mutatott nekem, amely a Szent Mihály utca felől ábrázolta a gazdanegyedet. Ekkor beugrott a megoldás: a látkép tornyait ki kell cserélni úgy, hogy az evangélikus templom a leszakítotton legyen. Az építészeti tervezésében elévülhetetlen érdemei vannak a mindenféle díjakkal (Ybl Miklós-díj, Kós Károly-díj, Kotsis István-érem, Forster Gyula-díj, Podmaniczky-díj stb.) kitüntetett DLA Winkler Barnabásnak, aki szintén ezer szállal kötődik Sopronhoz. 

Ez az emlékmű is példát ad hazaszeretetből mind a kitelepítettek, mind az itt maradók részére, és egy örökérvényű figyelmeztetést is: mássága miatt sem zsidót, sem németet, sem cigányt, senkit nem szabad megkülönböztetni és kirekeszteni. 

K. L.: – 2008-ban nyilvánították nemzeti-irodalmi és történelmi emlékhellyé Winkler Barnabás és az én munkámat. A lebontott emlékmű egyik része a nyitott könyv, Szerb Antal soraival, hitvallásával: „A szabadság nemcsak egy nemzet magánügye, hanem az egész emberiségé is.” Mindez az erőd falába lett beépítve. A kőfaragó munkákat a Faragó és Faragó Kőrestaurátor és Építőipari Kft. – azóta elhunyt barátom János és fia, Zsolt – végezték háromféle mészkő felhasználásával: tardosi vörös mészkő, margitbányai durva mészkő és horvát mészkő. A Sopron környékén felállított kényszermunkatáborok áldozatainak állít emléket, köztük olyan jeles személyeknek, mint Szerb Antal, Halász Gábor, Sárközi György. Munkásságomért 2009-ben megkaptam a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét és 2012. április 16-án, a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapján a Wiesenthal-díjat is. 

Műtermében sajátos rendjében készülő szobai, bronzplakettjei, félig vagy öntésre kész gipszmodelljei között emlékezik szakmai és emberi életútjának legfontosabb soproni állomásaira az örökké szűkre szabott időben, mert mindig rohan. Realista hagyományokra épülő, szellemes komponálás jellemzi több mint százharminc különféle kisplasztikáját, melyekből nagyon sok eljutott a világ számos köz- és magángyűjteményébe: nők pamlagon, bárpultra támaszkodva, erkélykorlátra dőlve, kerékpárt fogva, ruhában és ruha nélkül – Kutas által teremtett társas világukban árad belőlük a jókedv, a humor, az irónia. Az ő világában senki sem magányos. Egyik legnagyobb adománya az, hogy munkáival megszüntetni az ember eredendő magányosságát. A másik, hogy alkotásai szerethetőek, hiszen azt önti bronzba. Miután szelíden, törődve beszélget velük – betakargatja József Attilát, megkérleli Földi Lőrincet, hogy húzódjon egy picit odébb – valahogy meglátszik rajtuk: ettől élnek. 

Cs. Á.: – Nem lenne teljes a kép, ha nem beszélnénk a most születő terveiről, szobrairól. Mivel fogja megörvendeztetni a soproniak szívét? 

K. L.: – Az egyik egy fiatalon elhunyt férfiról készült bronzfej az édesanyjának. Ő sérült testében az egyik legnemesebb lelkű fiatalember volt, akiről azt mesélik, mindenkit megvédett, akit nálánál erősebb megsértett vagy bántott. Nagyon korán eltávozott közülünk. A másik egy feltehetően rokokóba öltöztetett Mária-szobor, amely a Szent György utca 16. számú ház szoborfülkéjében volt egykor. Ezt az Erdődy-család – amikor eladták a házat – vitte el 1910-ben a monyorókeréki (Eberau) kastélyukba. Miután a ház műemléknek számít, ezért most azt nyomozzuk, hogy eredetileg hogy nézett ki és milyen anyagból készült. Felvettük a kapcsolatot a pecöli kutatóhölggyel, rajta keresztül gróf Erdődy Lászlóval és két szombathelyi muzeológussal is, akik már csináltak tárlatot a család műkincseiből. 

Cs. Á.: – Ez most akkor feltételezhetően kőszobor lesz, de miután az Ön számára a szobrok bronzban élnek igazán, így abban valósulnak meg. Kérem, mesélje el, hogyan készülnek?

K. L.: – Amikor megkapom a feladatot (melyet nem meghatároznak, hanem javaslatot tesznek), akkor elkezd élni a fejemben és a térből gondolatban kivágom a leendő formát. Lerajzolni ugyan nem tudom, de térben látom. Egy szál drótból meghajlítom a mozdulatokat, így megvan ezzel a „drótskicc”. Ennek alapján összesodort alumíniumdrótból megcsinálom a leendő kisplasztika vázát. Álló figura esetében egy deszkára rászögezett vasdrótból készült vázra kötöm rá dróttal stabilan az alumínium vázat. Erre pakolom rá érzés szerint plasztilindarabokból a formáját és megmintázom. Ha fekvő a szobor, akkor természetesen nem kell tartóvas. Portrészobrot úgy csinálok, hogy egy fejvasra, amely egy vaslapra ráhegesztett függőleges vasidom, először kereszteket kötök vékony lécből dróttal. Ezekre azért van szükség, mert ezek tartják az agyagot, hogy ne essen le. Így tömör lesz, és a kezemmel meg tudom még húzni, hogy ne lötyögjön. Addig nézem a képet, amíg felrakom, utána már adódik minden magától. Így jönnek a mosolyok, a tekintetek. Egészen addig, amíg nem köszön vissza a dolog. A szemek színét is meg lehet így csinálni. Ezek nem tudott dolgok, csak csinálom. 

Ha életnagyságúnál nagyobb szobrot vagy mellszobrot csinálok agyagból, akkor vékony lécekből egy „kosarat” alakítok a tartóvas köré. Arra kötöm rá a kereszteket, ezekre teszem az agyagot. Ez az ún. kosár belül üres. Erre rakom fel az agyagot. Megmintázom a figurát a kezemmel és a tenyeremmel, főleg a ballal. A durvább munkákhoz léceket használok, a finomabbakhoz mintázófát. A hegyével készül a szeme és a szája, a lapossal a füle. Az orra a bal kezem mutatóujjával. A portré aszimmetrikus lesz, mert a jobb kezem ügyetlenebb. Ez nem látszik, de én tudom. A szobrok feje és teste illik egymáshoz, erre tudatosan ügyelek, így maximalizmusom még inkább sarkall. A Harrert, Hornt, Sopronyi-Thurnert gipszből csináltam. Tartóvasra lécekből vázat csinálok. Erre hungarocell darabokat ragasztok fel gipsszel, utána ezekből késsel lefaragom a nagyját, majd galuskaszaggatóval-reszelővel tovább formázok. Amikor így megvan, akkor gipszbe mártott zsákvászon darabokkal borítom be. Ezen túl már csak erre rakom fel a gipszet, de ennek kötését már glettanyaggal lassítom azért, mert úgy tovább tudok vele dolgozni. Különböző sűrűségű dróthálóval finomra csiszolom. A kezét és a fejét agyagból megmintázom az előbbi módszerrel és behelyezem a helyére. 

Ugyan rendszeresen dolgozom, de nagyon kell a belső késztetéshez a határidő szorítása. Munkámmal nagyon igényes vagyok, de azért van olyan is, amikor hónapokig kínlódok egyikkel-másikkal. Eldobni nem tetsző munkákat nem szoktam, hanem félreteszem azokat remélve, hogy később folytatni tudom. Arra a kérdésre, hogy mikor érzem késznek, még nem sikerült választ kapnom. Vagy mégis: amikor már muszáj odaadnom a bronzöntőnek.

Elég sok érmet és pénzérmét is csináltam, körülbelül 25 pályázatból 13-at megnyertem. Ezeket a Magyar Nemzeti Bank emlékpénz formájában kiadta. A két legkedvesebb a Hunyadi Mátyás halálának 500. évfordulója emlékérme, amely 5000 forint névértékű – Tóth Sándorral közös alkotás. A másik a Kőrösi Csoma Sándor születésének 200. évfordulójára tervezett érmém, eredeti tibeti betűkkel: Om mani padme hum. A „Mani” a tibetiek leggyakrabban használt imádsága, nagyon hevenyészett és elnagyolt fordítása : „Áldást minden érző lényre". A pénzérméket negatívba vésve készítem el, a többi érmet váltakozva – pozitívba plasztilinből mintázom vagy gipszbe vésem. Az érmeket kisebb mintázófával alakítom. 

Cs. Á.: – Folytatná tovább, hogyan jutnak el a kész szobrok világába teremtményei? 

K. L.: – A homoköntés és a viaszöntés között nevéből adódóan az a különbség, hogy a homoköntésnél a formázó anyag a homok. A viaszöntésnél a viaszból öntött minta az átmeneti anyag, amelyet bronzöntés előtt a tűz- és vízálló anyagból felrakott negatív formából ki kell olvasztani (viaszveszejtés). Ezért szükséges a vízálló anyag. A homoköntést egy gipszből öntött portré homokformázásával tudom bemutatni. Ehhez egy-két darab egyenlő részből álló, egymáshoz pontosan illeszkedő lukas fenekű fémládát használunk. Ezt másként szekrénynek is nevezzük. A formakészítés azzal kezdődik, hogy a gipszportré egyik felét beleássuk a homokkal feltöltött szekrény egyik felébe. Ezután a szabadon maradt részre, példánkban az arcoldalán darabformákat készítünk és maréknyi homokdarabokat kalapálunk rá fakalapáccsal, simára faragva. Egymáshoz passzítva, az összetapadás elkerülése miatt lycopodiummal beszórva kialakul egy karfiolszerű amorf forma. Ekkor ráhelyezzük a szekrény másik felét. A síkporral leszigetelt darabokat beborítjuk homokkal, jó szorosan rágyömöszölve. Ez lesz a sapka vagy süveg. Miután beborítottuk, megfordítjuk az egészet. Leemeljük a felső felét, ahol csupasz marad a gipsz. A fej hátulja szabaddá válik, erre az előbbi módszerrel darabformákat készítünk. Mikor elkészült kalapot készítünk rászórt homokkal. Mikor mindkét oldal elkészült, óvatosan szétvesszük leemelve a felső részt. Kivesszük az így szabaddá és feleslegessé vált gipszmintát és helyére magot készítünk. Először az ún. magváz készül az üres negatív formába. Fő tartója egy középen lukacsos vascső. Azért kell, hogy lukacsos legyen, hogy az öntéskor keletkezett gázok a cső kéményszerű részén eltávozhassanak, ne feszítsék szét a formát. A vasdrótokból és csőből álló vázra rágyúrjuk maghomokból a magot. Ez ráfekszik a semleges homokfelületre, ezzel biztosítva, hogy később már a beömlő bronznak helyet adó levékonyított magforma ne essen bele a negatívba. A mag preparálása után öntőcsatornákat vágunk a semleges homokfelületre. Az így kialakított csatornákon keresztül ömlik be a bronz a fejbe és tölti fel a számára szabaddá tett üreget. Ezt a csatornarendszert nevezzük koszorúnak. Kihűlés után a koszorú bronzmaradékát levagdossuk. Öntvénytisztítást végzünk, ezután kerül a nyers öntvény a cizellőr kezébe. 

A viaszöntést egy kisplasztika öntésével mutatnám be. A megmintázott, már gipszbe öntött vagy agyagban vagy plasztilinban lévő mintáról szilikongumi negatív formát készítünk, a képlékeny gumi negatívra szilárdabb gipszsüveget, kalapot öntünk. A forma megszilárdulása után a viaszmintát kivesszük, rá egy hő- és vízálló anyagból formát öntünk, ennek elkészülte után a formát forró vízbe tesszük, hogy az öntőcsatornákkal felbokrosított viasz kiolvadjon belőle. A forma teljes száradás után ebbe a kiüresített, kiszárított negatívba öntjük bele a bronzot. Az öntőformát nevezzük szakzsargonban szerszámnak. A tökéletes száradás azért szükséges, mert ha víz marad a formában akkor az öntéskor keletkezett gőzök az öntvény felületét lefőzik. Nem úgy, mint a háziasszony, hanem a teljesen részletgazdag negatívot a képződő gőzzel töltve ki. Ezt nevezzük lefőzésnek. 

Cs. Á.: – A madonna köztéren fog állni, s az utána következővel elérkezett a jutalomalkotás is, hiszen az lenne az 50. műve Sopronban. Van ilyen dédelgetett álma? 

K. L.: – Igen, természetesen. 1951-ben az Egy amerikai Párizsban című filmmusical  operatőri munkájáért másodmagával John Alton, alias  Altmann Jakab kapott Oscar-díjat. Ő a Várkerület 22. alatt született 1901-ben, amely ma a 23-as számú háznak felel meg, s amelynek tulajdonosai akkor Kohn Henrik textiláru- és felesége, Fleischmann Cecília kézműárukereskedő voltak. Mindent tudott: „fénnyel festeni” a film balett-jeleneteiben Párizs utcáin Renoir, Rousseau, Toulouse-Lautrec és Van Gogh modorában. Tudott árnyékkal és sötétséggel bánni, az amerikai film noir az ő kamerája által lett igazán „noir”; megszállottan kutatta, meddig képes gépével a sötétség mélységébe aláereszkedni. Szakkönyvet írt az operatőrmesterségről Painting with light (Fényfestés) címmel. Előttem él a tekintete, a kalapja, a mozdulatai. Nagyon szép jubileumi jutalomjáték lenne ez nekem, s ezzel megvalósulna a nagy álmom, tervem is: 50 köztéri alkotásom díszítené Sopront! Amihez persze pályázatokra, támogatókra, pénzre is szükség lenne. No és olyan szerencsés csillagzatra, hogy megcsinálhassam. 

Cs. Á.: – Jó alkotást és jó egészséget kívánok addig is! 

Reméljük, hogy a varázsló keze alatt addigra újra méltó dísze lesz az Erdődy-háznak a madonna, és az 50. alkotását, Altmann Jakab – John Alton hazatalálását az anyagiak és az engedélyek szerencsés együttállásával a Templom utcai emléktábla összetartozásának szellemében méltóan avathatjuk.  

A szerző kulturális menedzser.