– Mit jelent az ön számára az evangélikusság?

– Számomra evangélikusnak lenni megtiszteltetés! Köszönöm a szüleimnek, hogy evangélikusnak neveltek, valamint néhai Horváth József lelkész úrnak, aki időt és fáradtságot szentelt nekünk gyermekkoromban. Ő volt az az evangélikus lelkész, aki folyamatosan vezetett be minket egyházunk megismerésébe, tanított bennünket egyházunk tanítására. Örömmel vállalom bárhol az evangélikusságom és büszke vagyok rá! Ezért szívesen vállalok munkát, feladatot – a lehetőségemhez mérten – egyházunkban, az egyházunkért. Számomra nagyon elszomorító mikor azt kell látnom a statisztikai adatokban, hogy fogy az evangélikusság. Tapasztalom: fogyatkoznak gyülekezeteink. Sajnálatos, hogy sok ember nem meri vállalni evangélikus vallását, miközben hiszem, hogy semmi hátrányunk nem származik abból, hogy evangélikusok vagyunk. Az evangélikusság olyan testvéri közösség, melyhez nagyon jó, tartozni. Örülök, hogy ennek a községnek tagja lehetek, s ebben élhetek.

– A Veszprémi Evangélikus Egyházmegyében a népszámlálási adatok szerint a 2001-es adatokhoz képest 2011-ben közel háromezerrel kevesebben vallották magukat evangélikusnak. Egyházmegyei felügyelőként hogyan értelmezi ezeket a számokat?

– A 2001-es adatokhoz képest valóban nagy csökkenés történt. Ennek okát abban látom, hogy egy százalékkal kevesebben vallották magukat evangélikusnak. A másik ok a természetes fogyatkozás, vagyis az elhalálozások. E két tényező számomra magyarázza a fogyatkozást.
Sok testvérünk talán nem meri megvallani evangélikusságát. Hogy miért? Számomra nagy titok marad. De ha tovább nézzük az adatokat és azokat összehasonlítjuk az általunk nyilvántartottakkal, sajnos még rosszabb a mutató. A magukat evangélikusnak vallók közül alig több mint a fele tart valamely gyülekezettel kapcsolatot a mi egyházmegyénkben! Ez nagyon elszomorító számomra. Nagy feladat minden egyházban szolgáló számára, hogy a hiányzókkal felvegyük a kapcsolatot. Őket elérni és megszólítani – hogy mielőbb valamely gyülekezethez tartozónak vallják magukat és a gyülekezet tagjaivá váljanak – a legnagyobb kihívásunk és küldetésünk. A következő időben ez prioritást kell, hogy élvezzen. Annál is inkább, mert a gyülekezetek nehéz anyagi helyzete is ezt indokolja. Hiányzó tagjaink által fizetendő egyházfenntartói járulék hiányzik. Gondoljuk csak el: ha ők támogatnák a gyülekezetet, akkor mennyivel változhatna a gyülekezetek anyagi helyzete! Nem kellene a gyülekezeteknek oly nagyfokú központi támogatást kérni, nem jelentene gondot a helyben lakó lelkész.
Néhány kérdés bennem is felmerült a népszámlálási adatokkal kapcsolatban. Vajon mindenkitől megkérdezték, hogy mely egyházhoz tartozónak vallja magát? Vajon akitől megkérdezték, ő mert válaszolni a kérdésre?

– Mit lát fontosnak kiemelni ahhoz, hogy a fenti tendencia megváltozzon?

– Véleményem szerint nem csak nekem van feladatom ebben a kérdésben, hanem valamennyi testvérünknek – független attól, hogy milyen tisztséget tölt be. Magam részéről mindig elmondom: bátorítsuk, hívogassuk azon testvéreinket amelyek nem tagjai a gyülekezetnek. Segítsük a lelkészt abban, hogy megtalálja a távol lévőket, avagy közösen a lelkésszel látogassuk meg őket, hívogassunk alkalmainkra.
Nem szabad elmenni amellett, hogy mekkora szerepe van a mindenkori lelkésznek abban, hogy milyen a gyülekezeti élet, mennyire talál egymásra a lelkész és a gyülekezet. Sajnos nagyon sokan a lelkészt a szimpátia alapján ítélik meg, attól teszik függővé a gyülekezettel való kapcsolatukat. Eközben a lelkészek többsége nagyon leterhelt, nem tud a lelkészi munkára összpontosítani, mivel ideje nagy részét egyéb – nem feltétlen lelkészi – munkával kell töltenie. De ha ő nem végzi akkor más nem teszi meg helyette! Gondolok itt építéssel, felújításokkal kapcsolatos munkára, de a hitoktatást sem feltétlen kéne a lelkésznek végeznie hiszen erre hitoktatókat képez az egyházunk. Tudom, hogy a lelkészi illetmény olyan alacsony, hogy a kieső részt ez pótolja. Sajnos a többletfeladatok miatt kevés idő marad a családokkal való kapcsolatra, látogatásokra.
Mit tudok én tenni azért, hogy megváltozzon a fogyatkozás? Mindenképpen azt, hogy a környezetemben bátorítsak minden testvéremet – vagy ha lehetőség van rá olyanokat, aki távol van egyházunktól noha ő is evangélikusnak vallja magát –, hogy bátran jöjjön közénk. Testvéri szeretettel hívjuk, várjuk gyülekezeteinkben, hogy ott együtt élhessük meg evangélikusságunkat!

– 2017-ben ünnepeljük a reformáció ötszáz éves évfordulóját. Ön szerint ma is szükség van – és ha igen, akkor miben – egyházon belüli reformációra?

– Erre akár egy mondatban lehetne válaszolni: igen! Azonban mindenkinek más a véleménye erről a kérdésről. Meglátásom szerint egyházunk némely területen túlvállalta magát. 
Úgy látom, hogy az oktatási intézmények területén túl sok intézményünk van. A jelenleg rendelkezésünkre álló erőinket leköti, nem tudunk kellőképpen nagy hangsúlyt helyezni a krisztusi tanítások továbbadására a híveink felé. A gyülekezetek erejét túlzott mértékben megterheli, főként ahol nincs a gyülekezetben értő szakember. Azzal én is egyetértek, hogy nagyon-nagy missziós lehetőség van az iskolákban az ott dolgozó, valamint az ott tanulók révén.
A zsinat és az országos közgyűlés összevonásával sem értek egyet, mivel a zsinat törvényalkotó testület, közgyűlés viszont a legfőbb döntéshozó testülete volt egyházunknak. Ma a törvényeket ugyanaz a testület alkotja, amely a legfőbb döntéseket hozza. Vajon jól van ez így? Véleményem szerint nem! Egyházunkban a döntéseket szűk körben hozzák. Az érintett testületeknek azonban minél szélesebb körben kellene egy-egy döntés előtt egyeztetni – a gyülekezetek bevonásával. Nem véletlenül hallani egyre több gyülekezetben: gyülekezeteiben él az egyház, mégis alkalmanként úgy érzik a gyülekezet tagjai, hogy megkérdezésük nélkül – őket mellőzve – születnek őket érintő fontos döntések...

– Mit ért a reformáció üzenetén?

– Luther felismerte a problémákat, hibákat és nekikezdett az újraformálás munkájának, a reformációnak. A figyelmet újra Krisztusra szerette volna irányítani. A megváltó és a kegyelmes Krisztusra.
Számomra a legfőbb üzenet az, hogy mindenkor csak a tisztán krisztusi tanítás a legfontosabb. Nem az egyháznak kell a világhoz igazodnia, hanem a világnak az egyházhoz. Ezalatt azt értem, hogy nem szabad elfogadnunk azt, hogy ha valami nem tetszik, akkor arról nem beszélünk. Számomra ilyen a bűnről való beszéd az igehirdetésekben. Beszélni arról kell ami megtörtént nem pedig arról amiről szeretnénk hallani. Márpedig mi emberek bűnösek, veszendők, gyarlók, vagyunk. Ezért szükségünk van a megváltó, kegyelmes Krisztusra. Üdvösségünk csakis Istentől függ!