– Mit jelent az ön számára az evangélikusság?

– Az evangélikus hitélet gyakorlása számomra születésemtől kezdve természetes dolog. Vallását kezdetekről gyakorló evangélikus családból származom. Kisgyermekként dédnagymamámtól tanultam az első imádságokat és énekeket, nagyszüleimmel és szüleimmel jártam templomba. Fontos volt számukra, hogy hittanos legyek, konfirmáljak és az evangélikus templomban kössek házasságot. Ma is nagy szeretettel emlékszem Tóth-Szöllős Mihályra, aki megkeresztelt, Szabó Istvánra, aki hittanra tanított, a konfirmációra felkészített és a gyermekeimet megkeresztelte; Tamássy Tamásné Szabó Zsókára, akivel az ifjúsági órákon az új evangélikus énekeket gitárkísérettel tanultuk. Számomra mindezek az élmények életre szólóak voltak és meghatározták a hithez és az egyházhoz való kötődésemet.
Az evangélikusság számomra elsősorban a közösséghez való tartozást, a közösségért végzett önzetlen tevékenységet jelenti. Fontosnak tartom saját gyülekezetem épülését, hiszen egy majdnem 300 éves gyülekezet a dunaegyházi, amelynek ősi hagyományait, lelki tartalmát újra és újra meg kell élnünk és tovább kell adnunk.
Nagyon motiváló számomra, hogy a szűkebb közösségen kívül az evangélikusok nagyobb közösségeinek életébe is bekapcsolódhattam, gondolok itt egyházmegyénk vagy az egyházkerület közösségére. Természetesen átérzem ennek a felelősségét is. Gyakran teszem fel magamnak a kérdést: Tudok-e „civilként” hasznára lenni egyházunknak?

– A Bács-Kiskun Evangélikus Egyházmegyében a népszámlálási adatok szerint a 2001-es adatokhoz képest 2011-ben közel négyezerrel kevesebben vallották magukat evangélikusnak. Egyházmegyei felügyelőként hogyan értelmezi ezeket a számokat?

– Valóban nagyon elszomorító ez a statisztika, s csak remélni tudom, hogy sokan figyelmetlenségből vagy tájékozatlanság miatt nem nyilatkoztak. Másrészt az itt élők egyre inkább tapasztalják, hogy a kisebb településekről folyamatos az elvándorlás – elsősorban a fiatalok körében –, cserélődik a lakosság. Talán ez is lehet az oka a csökkenő evangélikus létszámnak.
Egy másik tendencia is megfigyelhető volt a népszámlálási adatokból, mégpedig az, hogy a nagyvárosokban – itt elsősorban Szegedre és Kecskemétre gondolok – nőtt a magukat evangélikusoknak vallók száma. Ez viszont azt jelenti, hogy nagyobb figyelmet kell szentelni a nagyvárosi gyülekezeteknek, ahol nagy területen szórványban él egyre több evangélikus.
A legnagyobb baj azonban az, hogy a gyülekezeti életbe bekapcsolódó, templomba járó, önkéntes feladatot vállalók száma a magukat evangélikusnak vallók között is csak csekély.

– Mit lát fontosnak kiemelni ahhoz, hogy a fenti tendencia megváltozzon?

– Amikor stratégiát készítünk egy probléma megoldására, több oldalról kell megközelítenünk az adott nehézséget. Számba kell venni a veszélyeket, a lehetőségeket és az erősségeket. Az ember hajlamos arra, hogy a problémák megjelenésekor hagyja eluralkodni magán azt, depresszívvé, „langyossá” vagy közömbössé válik. Semmi estre sem engedhetjük meg egyházunkban ezt a jelenséget, hiszen sok kiaknázatlan erősségünk, lehetőségünk van, amelyek enyhíthetik, s talán javíthatják a mostani problémákat. Mire is gondolok? Az alap a lutheri teológia, amelyet lelkészeink közvetítenek. A másik lehetőség a régi hagyományok, a tradíció, amely motiváló erő. Gyülekezeteink nagy része – még ebben a nehéz időszakban is –önfenntartó, van hajlam a pályázatokra, az infrastruktúra fejlesztésére. Az elmúlt évben kialakult evangélikus iskolahálózat lehetőség a misszióra, a fiatalok nevelésére, egyházi közösségi életbe vonására. És még vannak olyan emberek, akik szívesen végeznek önkéntes tevékenységet gyülekezetük, egyházuk javára.
Úgy gondolom, a legnagyobb szerepe a lelkészeknek van abban, mennyire aknázzák ki az előbbieket, mennyire tudják gyülekezetüket „jól pásztorolni”, összetartani, közösségi szolgálatra motiválni. Nem könnyű a helyzetük, hiszen sokszor olyan feladatokat is el kell látniuk, amelyek nem kimondottan lelkészi feladatok, mint például felújítási projektek irányítása. A 2013. szeptember 1-től kötelező hit- és erkölcstan bevezetése az iskolákban szintén nagy megterhelést jelent, főként a városi lelkészek számára, akiknek több iskolában kell ezt a feladatot megoldani.
A gyülekezetek oldaláról pedig fontos, hogy mindig legyen egy lelkészt segítő, a különböző alkalmak megszervezésében aktív munkát vállaló csapat, amelyre a lelkész nyugodtan számíthat. Ha kiegyensúlyozott a kapcsolat lelkész és gyülekezet között, könnyebb különböző gyülekezeti alkalmakat rendezni, amelyek minden korosztály számára értékesek lehetnek. Gondolok a családi napokra, ifjúsági körökre, kirándulásokra, szeretetvendégségekre. Ezek lehetnek a gyülekezetek fejlődésének, s talán számbeli gyarapodásának is kiindulópontjai.

– Mit ért a reformáció üzenetén?

– Luther a reformációval alapjaiban rengette meg a keresztény világot, rámutatott az egyházon belüli hibákra, és kijelölte az egyetlen igaz utat: a Biblia- és a Krisztus-alapú keresztény magatartás szükségességét. Erre a keresztény/keresztyén magatartásra van szükség napjainkban is, hiszen ezáltal élhetjük meg a közösséghez tartozás élményét, nyílhat ki szociális érzékenységünk mások iránt, nevelhetjük gyermekeinket egy Krisztusban szebb és boldogabb jövő reménységében.

– 2017-ben ünnepeljük a reformáció ötszáz éves évfordulóját. Ön szerint ma is szükség van – és ha igen, akkor miben – egyházon belüli reformációra?

– Természetesen szükség van folyamatos megújulásra. Nem szabad elfelejteni, hogy mi az igazi cél: a Biblia tanításainak komolyan vétele, Krisztus követése. Hiába építünk új közösségi tereket, vagy újítunk fel templomokat, ha azok nem telnek meg az Isten igéjét befogadó hívekkel, ha nincs igazi keresztyén közösség, ha mi magunk nem építünk emberek és közösségek közötti hidakat. Fontos egyházunkon belül is hangsúlyozni a helyes arányokat és irányokat. A mai érték-vesztett világban hangsúlyozottan fel kell vállalni a keresztyén erkölcsi értékek hirdetését, megélését személyes példamutatással mind a lelkészek mind pedig a gyülekezeti tisztségviselők tekintetében is. Csak így válhatunk hitelessé a kételkedők, az egyház felé még nem nyitók körében.