A mesekönyveket a feleségem válogatja jó ízléssel. Rengeteg könyvünk van. Mesélős család vagyunk, mindig várjuk az estét. A közös esti gyakorlatok – vacsora, fürdés, mese – után már ott ülünk vagy fekszünk a nagyágyon mindannyian. Olyanok vagyunk, mint egy kuflikupac. Általában felolvasni szoktam nekik, de ha lankad a figyelem, akkor eltérek a szövegtől. Elkezdek játszani a szavakkal. Egy-egy indokolatlan szereplő, helyszín vagy mozzanat mindig felkelti az érdeklődést. Ha felbátorodom, teljesen eltérek az eredeti mesétől. Ilyenkor róluk kezdek el mesélni. Látom, ahogy felcsillan a szemük, hogy egyszeriben ők lettek a mese főszereplői. Ilyenkor nem is állják meg, hogy bele ne szóljanak, mert nekik is vannak saját ötleteik meg meséik. Egy egész napot össze lehet így foglalni. Minden a helyére kerül. Azt hiszem, jó trambulin ez a gyönyörű álmokhoz is.

Kronosz és kairosz

A minap, az egyik esti örömködés után azon tűnődtem el, milyen gyakori eleme a meséknek az a szófordulat, hogy „telt-múlt az idő”. Már megint itt vagyunk egy naptári év végén. Múlik az idő, erről kár vitát nyitni. De vajon telik-e? Mert a telik és a múlik nem ugyanazt jelenti. Úgy is fogalmazhatnék, hogy csak azért, mert múlik, még nem biztos, hogy telik is. Az időt szinte kizárólag mennyiségnek tekintjük. Az időnek azonban nemcsak hossza van, de szélte is meg mélysége. Nemcsak mennyisége van, hanem minősége is. A görögben éppen ezért két szó van az időre. A kronosz a mennyiségi szemléletre van, a kairosz meg a minőségire. Ahol a két oldal együtt érvényesül, ott helyére kerül az idő fogalma.

S jutott eszembe számtalan

Szebbnél-szebb gondolat,

Mig állni látszék az idő,

Bár a szekér szaladt.

Boldog pillanatainkban, kairoszos időnkben „állni látszék az idő” – ahogy Petőfi Sándor írta [a Füstbe ment terv című versében – a szerk.]. Szeretnénk ilyenkor megállítani az időt, örök érvényűvé tenni a boldogságot. A versben ennek kifejezése úgy sikerülhetett a költőnek, hogy a szekér mozgása, haladása jelzi az idő múlását. Miközben múlik az idő, telik is. Telt-múlt az idő. Az idő arra tanít, hogy nemcsak az a fontos, hogy múlik, hanem hogy telik, betelik az időnk.

Gyorsvonati sebességgel hagytuk el a 2019-es évet, és robogunk a 2020-as felé. Összegezve a mögöttünk hagyott időt, vajon mi mondható el róla? Hogy elmúlt, az egészen bizonyos. De vajon eltelt-e? És én elteltem vele? Vajon eltelhetek-e vele? Telt a múltam? Jól telt az időm? Jó, telt az időm? Telt, kövér a mögöttem hagyott idő, mert áradt rám a kegyelem csatornáin át Isten áldása, vagy inkább karcsú, mert csak csurrant-cseppent valami?

Jónás üzenete

A jom kippuron, a zsidóság legnagyobb ünnepén Jónás próféta könyvét olvassák fel. Az engesztelés ünnepén minden egyes zsidó ott áll Isten előtt, és várja a bejegyzését az Élet könyvébe a következő esztendőre. Nem a múltat rendezi, hanem a következő évet akarja kinyitni, hogy az Isten áldásával menjen tovább. Jónás próféta könyve a prófétai irodalom egyik különleges kincse. Az egyetlen prófétai könyv, amelyben nem a próféciák állnak a középpontban, hanem maga a próféta. Minden más prófétai könyvben az üzenet teszi ki az irat legnagyobb részét; Jónás próféciája egyetlen rövid prófétai üzenet: „Még negyven nap, és elpusztul Ninive!” (Jón 3,4) A könyv tulajdonképpen görbe tükör, prófétakarikatúra. Tele van humorral, iróniával, mély ember- és istenismerettel. Mindezekre nekünk is szükségünk van ahhoz, hogy miközben az időnk múlik, egyértelműen teljen is.

Tharszisz vagy katharszisz: az itt a kérdés. Isten parancsot ad Jónásnak arra, hogy menjen a gonosz Ninivébe, és ott prédikáljon. Jónás hajóra száll, és az ellenkező irányba, Tarsísba menekül. Persze túl könnyű lenne Jónás döntését gyávaságként vagy félelemként leírni. A Királyok második könyvének tanúsága szerint Jónás prófétának, Amittaj fiának legfőbb tevékenysége az volt, hogy a nép egységéről beszéljen. II. Jeroboám a maga uralkodása idején – éppen Jónás próféciája alapján – állította vissza Izrael régi határát. Most meg azt a feladatot kapja, hogy az idegenekhez, az ellenséghez kell mennie Isten igéjével. Talán így jobban érthető, hogy Jónás úgy volt vele: köszönöm, ebből nem kérek. Persze nem szól egy szót sem, csak menekül. Döntésével aztán sokakat viharba sodor. A viharban a pogány hajósok felismerik Isten akaratát. Mind imádkozik. Jónás a hajó gyomrában alszik, teljesen érzéketlen Isten szándéka iránt.

Jónást elnyeli egy nagy hal. Három napig van a hal gyomrában, és imádkozik. Istentől való menekülése sok pénzébe került Jónásnak. A hal gyomrában ingyen utazik három napon át. Szerintem három napot ülni gyomorsavban, hínárral a fején nem jó dolog. Az viszont kétségtelen, hogy Jónás itt tanult meg imádkozni. Itt lett rá ideje. Tudott ő persze korábban is, mert beszélő viszonyban volt Istennel, de más beszélni hozzá, és megint más imádkozni vele. Az Úr végül parancsot ad a halnak, és az kiköpi Jónást a szárazra.

Kiköpött próféta – mondhatnánk –, még a cethal számára is emészthetetlen. De Isten így sem mond le róla. Jónás megúszta ugyan a halas élményt, de nem úszta meg azt, hogy mégiscsak el kelljen mennie Ninivébe prófétálni. El kell menni, mert van Istennek egy nagy városa. Az Isten embere azért menjen oda, mert az az Istené. Mert nemcsak az az Istené, ami a határaimon belül van, hanem minden ezen a teremtett világon.

Jónás próféciája egyetlen rövid prófétai üzenet: „Még negyven nap, és elpusztul Ninive!” És Jónás legnagyobb döbbenetére Ninive lakói királyostul megtérnek erre a néhány szavas igehirdetésre. Zsákruhát öltött ember és állat, teljes erővel kiáltottak Istenhez, hogy térjen meg mindenki a maga gonosz útjáról, és hagyjon fel erőszakos tetteivel. Micsoda siker! Micsoda öröm! Kairosz a javából. Isten megmutatta irgalmát. Egy egész város megmenekült.

A könyörülő Isten ideje

Nekem aztán tök mindegy! – gondolhatta magában a megfáradt Jónás, amikor az igazságos Istenről alkotott képét felülírta a könyörülő Isten valósága. De ő még ennél is tovább ment. Mert Jónás kifejezetten dühös lesz Ninive megtérése miatt. Olyan, mintha a megtérő niniveiek gonoszsága Jónásba ment volna át. „Haragszom mindhalálig” – mondja Jónás (Jón 4,9). Ráadásul mindezt akkor teszi, amikor igazi kairoszt, egy életre szóló élményt élt meg az Isten oldalán.

Isten azonban még most sem mond le a prófétájáról. Ráfonnyasztja a fejére a töklevelet, hogy végre felülírja az igazságos istenről benne élő képet a könyörülő Isten valóságával. Mekkora erőfeszítést kell tennie Istennek, hogy egyetlen ember megmerevedett hitét életre keltse! Arról már nem is beszélve, hogy milyen kis erőfeszítésébe kerül, hogy megtérjenek a pogány tengerészek és a niniveiek mind!

A könyörülő Isten képe kihívást jelent számunkra, de ő maga állít kihívások elé minket is. Sose vegyük úgy, hogy mi mindent helyesen látunk, beérkeztünk, Isten dolgai számunkra egyszerűen átláthatók, puszta rutin az egész. Mindig készen kell állnunk arra, hogy Isten megújítsa a látásunkat.

Jézus kedvenc példája a gyermek. Ki is jelenti a tanítványoknak, hogy csak azok képesek felismerni és megismerni őt, akik gyermeki szívvel és ésszel közelednek hozzá (Mt 18,1–5). A gyermekekre az is jellemző, hogy alig várják, hogy felnőjenek. Tudják, hogy át fognak változni, és vágyakoznak arra, hogy ez megtörténjen. Tabula rasa, szoktuk mondani. Tiszta lap. Meg kell próbálnunk úgy gondolni magunkra, az új évünkre, a jelenünkre és a jövőnkre, mintha tisztára törölt tábla volnánk, amelyre új szöveget lehet írni. Amelyre Isten ma új szöveget ír. Isten ideje a legjobb idő. Vele nem múlik, hanem telik, betelik az időnk. Ezt adja, éljünk vele!

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 51–52. számában jelent meg 2019. december 29-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.